Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - Kulcsár Ferenc: Látogatók (vers)
Európa, hazám ... Halhatatlan, elpusztíthatatlan Seb glóbuszunk tengerében... Forgok veled roppant álommélyben: kísértet járta, puszta palotában, s roncs ajtóin, zúzott ablakain besurrannak hozzám gyerekek, vének, holtak . Átoson a tegnap és a holnap ... ... Átsuhan rajta a jelen ... Mint a cédrus, emlékezem — mindenről, mindenre: az alvás poklában a Rendre ... ... S jönnek az ég angyalai, a mosolygó isten kétnemű vadjai... Ők nevetők: kacarászva bezúzzák a háztetőt, robajlanak fentről a szobámba ... Szavaimat meg sem várva ledöntik könyvespolcaim ... Nem figyelve nyilalló jajaim, letépik a falról a tapétát, s mert szemük csak szürke betont lát, dühbe gurulnak, hogy lehet ez ... Hol van a rebellis, rejtett világ-rekesz? ... ... S reszkető, vén idegroncsok jönnek ... Fonnyadtrózsa-hangon köszönnek, ledideregnek a kihűlt ágyra ... „Mély a menny ... A pokol magas ... Árva fiaim, lányaim, gyermekek ... Sokáig mi is fegyverben állig ... Törekedtünk, nemzettünk, éjfekete bűnbe estünk ... De mégis, a létünk az egyetlen-jóság, az eltört valóság szemfényt veszejtő hegesztése ... Csontkezűnkben a világűr csontkése ragyog, szemgödrünkben sötétség, sötét harag kavarog ... Távoznak az aggok ... Mintha sírnék ... Mintha szabatos verset írnék hozzád, szép szabadság ... Kiáltozom neved az éjben ... Sírdogálom csönd tüzében ... ... Nyüszítem sokszor ébren ... Ő, szabadság, álmom:
