Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A világlátás és létezés drámája
Kövesdi lemond anyagának ciklusos elrendezéséről, így Is kifejezésre juttatva az egységes motivációt és kifejletet. A meghatározó lét és az ebből fakadó világkép kohéziója azonban csak egyoldalúan aktív: a sűrített lét és lecsapódása lesz hangsúlyos, a kitágult világkép összetartó erejének hatása azonban nem érvényesül. A kötet verseinek alanya ezért szinte fuldoklik: a köréje gyűlt fojtogató világról, a szubjektív valóságból ad hírt, pedig a valósággal szemben elfoglalt álláspontjáról is vallania kellene. A probléma az, hogy a költő szkepszise nem termékenyítő és nem is reménykeltő. Ha felvillan is egy-egy pillanatra a reménysugár, oly mélységből jön, ahol már szinte csak a tompa sötétségé, pusztulásé és reménytelenségé a tér: „néha még kérdezünk mi köt ide / jaj mi köt még ide / föl-le / föl-le / föl-le (...) nem indul egyetlen vonat / ne fordulj ne nézz hátra / nem vagy senkinek semminek hiánya” (Hűségesek hiánya), „kikelni semmi nem bír / ha sarjad is levágják, csak por marad utánunk / még azt is elfuvint- ják” [EIég(ia]). 4 Milyen összetevői vannak Kövesdi lírikusi világának és költői motívumrendszerének? Több síkban és több szinten hatnak azok az élmények, amelyek kibontakoztatják az egész verskötet gerincét alkotó drámai vonulatot. Szinte minden megnyilvánuló költői felfedezés és szembesítés drámát jelent: a kifejlethez vezető úton egyes fokozatokban mutathatók ki a költői motívumrendszer részei, amelyek összekapcsolódva hozzák létre az egyértelmű drámaiság megvalósulását. E rendszer első alkotóeleme, kiindulópontja, a költő egyéni (individuális) helyzetképének felismerése és tudatosítása: az „Ül, meggyalázva, pucéron, / mint egy bomlott agyú isten, / s lehet, nagy, furcsa madárként fölemelkedik” látomásszerű kép zárja az S/féli elégia című vers utolsó fejezetét. Ez az álmot, ébredést és eszmélést követő képzetkép az éjszaka környezetében szimbolikus erővel hat, s a madárhasonlat sem véletlenszerű, mert különböző formában gyakran visszatérő motívuma Kövesdi lírájának. Fokozást jelent ehhez képest a Puhatestűek csöndje néhány sora: „... akikkel egy hajtás vagyok ... Lelkiismeretük hát mért vagyok? Látom a fölénk zuhanó kezet, félelmük vagyok, beteg szívverésük. Egy letarolt kert utolsó esélye.” A költői lényeg és szerep már látomások nélkül, kristályosodott formában bukkan elő és fogalmazódik meg, tudatosítva a moralitás jelentőségét. A legnehezebb című versben pedig már a Kövesdire tipikusan jellemző szerep és életérzés összefonódása jelenti a magatartás mibenlétét: „s mert látással vagy átkozott / dülöngsz mint egy élőhalott / se keservét se gyönyörét / csak súlyát cipeled a kínnak”. A költő kínok között él, tehát abszurd helyzetben létezik, s csak sejthetjük, miért. Azt is megérezteti velünk, hogy minden ellene fordulhat, még a környezetének (a világnak) az érzékelése is. Első látásra tulajdonképpen megmagyarázatlan kínok között szenvednek, önként vállalva magára a terheket, mint egy arra elhivatott és kiválasztott egyén. Ahhoz, hogy jobban értsük alaphelyzetét, fel kell vázolnunk a költő környezetének (és körülményeinek) helyzetképét is, amely egész költészete motívumrendszerének megjelenési sorrendjében második, lényegileg pedig központi alkotórészét képezi. Mindez a lírikus látásmódján keresztül kivetítve nyerheti csak el funkcionális értelmét, mert így jelenhetnek meg a megismerhető világ (objektum) és a vizsgálódó, minősítő költő (szubjektum) közti viszony összetevői is. A Stációk VI. részében már sokat sejtet a múltra való utalás: „lángokban áll az éden”. A költő figyelmét azonban a jelen impasszibilitása köti le, ami jóval több mint a körülmények és a világ helyzetképének egyszerű konstatálása: ,,(...)hol az írás / pulzusát lézerek tapintják / s a csönd örököl ott a sírás / nem termékenyíti a földet” [Fölfelé hulló könny). Ez a környezet (amiből a lét fakad) azonban nemcsak egyszerűen érzéketlen, részvétlen és közönyös, hanem kimondottan alattomos és ellenséges: „ennek a csöndnek nincs már gerince / ez a pihatestűek csöndje (...) a falakon is / radarnyi fülek nőttek (...) az ablakok sunyin leskelődnek, / mert az erkélyen periszkóp-erdő / tolakszik a muskátlik helyébe, / mert figyelőállás lett a lét (...) van némaság mely messze hallik bőkolunk a hordó-pofáknak”.
