Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A világlátás és létezés drámája

(Puhatestűek csendje] Ugyanez a helyzetkép-minősítés alkotja a Hűségesek hiánya című vers központi mondanivalóját is, csak éppen más formában:

„A szívek kihűlőben csak az agyak dolgoznak és az agyarak

élünk a Nap rüh-foltjai alatt mint tűzfalon a boldog sugarak”

Mihez vezethet ennek a negatív töltésű helyzetképnek az elhatalmasodása? A következmény egyértelműen meg is fogalmazódik a fokozatos leépülés és pusztulás kifejeződésének alternatívájában. A didergő múzsa már nemcsak szimbolikusan, hanem direkt módon is láttatja az ok-okozati viszonylat által kitermelt következményt:

„teret nyitott a lassú pusztulásnak az öntudatlan gerincőrlő gond”

S tovább: „(...) a kimondhatatlant / öklendené már mind a tetszhalott / de nincs már szava a szavak múltja / csak tagolatlan vinnyogás / s már az sincs csak a végtelen sötétség / s a sötétségben bolygó zokogás”. Megdöbbentő és lehangoló képsorok ezek, melyek az egyértelmű pusztuláson túl a tehetetlenség és változtatni nem tudás momentumait is magukban hordják. A költő egyéni helyzetképének, környezetének meghatározó vonalai és színei kiváltó okai a lét alakulási lehetőségeinek is Felmerül azonban néhány, még tisztázásra váró kérdés, amely hozzásegíthet a költői igazságérték hitelességének kiderítéséhez is. Honnan ez a determinált és szinte predesztináló hang, amely csupán ezekben a sötét színekben láttatja a világot? Vajon csak a költői- leg megragadott és kifejezett értékítélet minősíti-e reálisan környezetünket és világunkat? Elhihetjük-e a költő állításait, s ha elhinnénk, mit vonhatnánk le tanulságképpen a magunk és a világunk számára egyaránt? Tudjuk mi azt, hogy miért ilyen a világunk, ha egyáltalán ilyen? Mennyire jutottunk a világunk és saját egyéniségünk kutatásában, feltárásában és megismerésében? Tisztában vagyunk-e a létünket meghatározó ontológiai és gnozeológiai tényezők forrásainak, mechanizmusainak és kihatásainak kérdéseivel? Felkészültünk-e eléggé a létünket jellemző és meghatározó összetevők vizsgálatára elméleti szinten is? Képesek vagyunk-e ellenőrizni, mit tükröztet tudatunk az objektív valóságból? Megérezzük-e s tudatunkkal képesek vagyunk-e irányítani létünk „egzisztenciális” megnyilvánulásait? S végül: tudatosítjuk-e, mi létünk és tudatunk lényege, mi határozza meg funkciójukat és egyáltalán, mit jelenthet számunkra (a filozófiai szinten is értelmezhető) megismerhetőség kérdésköre? A felvetett dolgok végső soron összefüggnek a fogalmi problémák és a világnézeti motívumok szférájának tisztázásakor is, s általánosításuk filozófiai szinten is egyértelműen megfogalmazható ...

Kövesdi lírikusi értelmezései nyilvánvaló reakciókat váltanak ki. Nemcsak az olvasóból és kritikusból, hanem magából a költőből is. Ez a magatartásbeli változás jelenti Kövesdi lírája motívumrendszerének harmadik összetevőjét. Egy olyan környezettel, világgal és léttel szemben, amilyet a költő bemutat, evidens az oppozíciós kitermelődése is: „Gyalázat, hörgöd, ezerszer gyalázat / két lépés közt most megmaradnod” (Stációk III.). A hiányérzés meghatványozódása is a kauzális viszonyok eredménye, amely azonban a remény és az elveszőnek tetsző lehetőség hordozója: „kell mégis lombos ága / kell hiteles szó a hiányra / kell menlevél a bizonyosságra / hűségesek hiánya / ők tudják hiánynak hiánya”. (Hűségesek hiánya) És az ellenszegülésben tetőződik az a „forradalmiság”, amely az adott környezeti és világhelyzetkép elutasítását tartalmazza. Nem más ez, mint egyfajta kitöréspróba, a változtatni akarást feltételező, elemi szintű meglátás rögzítése: „elég a szép szavakból / (...) elég az anti-létből / elég a bármilyenből /(...) s e rohadt televényből” [Elég(ia)]. Eddig jut a költő: tiltakozást és elutasítást produkál látványosan, gesztust tanúsít, felháborodik és megundorodik. Őszinteséget kíván és nem szép szavakat, igazi életet akar az „anti-lét” helyett.

Ezek a fontos, de csak jelenség szintű, átmeneti körülmények sem tudják megváltoztatni a kötet határozott drámaiságot kifejező irányultságát. A kötet utolsó részében található versek alaphangulata teljesen lehengolővá, lemondővá, pesszimistává válik. Bizonyosodik a kitörésprőbák erőtlensége, a környezet és világ rendíthetetlensége és a lírikus szubjektum elcsuklása — ezzel veheti kezdetét a költői motívumrendszer meghatározó elemének végső felerősödése. A Szilánkokban „jön az őrület fürge lábon,