Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Az emberség őrhelyén
AZ EMBERSÉG ŐRHELYÉN Ötven éve jelent meg a Magyar Nap első száma Fonod Zoltán A csehszlovákiai magyar közírás két világháború közötti szerepével foglalkozva akaratlanul is Laco Novomeský szavai jutnak eszünkbe: „ (...) Az egyetlen, ami az író munkáját nagy hatású üzenetté fokozhatja, az őszinte és igaz kapcsolat az élethez és az emberhez, akinek az író a művét szenteli. A nemzet életében megtisztelő helyre csak az ilyen mű számíthat, mert abban a nép önmagára ismer, szenvedéseire és örömeire, szándékaira, vágyaira és terveire. Függetlenül attól, hogy a kor mércéje szerint irányza- tosnak vagy nem-irányzatosnak, politikusnak vagy nem-politikusnak ítélik-e a művet .. ,”1 Megítélésünk szerint a közírásra is érvényesek ezek a szavak, hiszen az újságírás a történelem másodpercmutatója, mely évtizedek, évszázadok múltán is bizonyságát adhatja annak, hogy a társadalmi küzdelmek során ki hol állt, melyik oldalán a barikádnak. A hovatartozást, az önfeláldozó küzdelmet nem lehet utólag megváltani a leglátványosabbnak vélt pótcselekvéssel, kritikával sem. A küldetéses, elkötelezett szerep vállalásától idegenek a később költött legendák, ezért nem helyettesíthetik a konkrét tettet, melyet a legnehezebb időkben is vállalnak azok, akik számára nem érdektelen a haladás, a nemzet sorsa, a nép jövője. Arról van sző, hogy a mindennapi küzdelmekben az újságírás a jövőt, annak nemes célkitűzéseit szolgálja, hiszen a szocialista sajtó munkája — a maga tájékoztató, szervező és agitáló tevékenységével — mindig is a jövő, a haladás, a politikai harc szerves része volt, és továbbra is az marad. A felszabadulás óta a csehszlovákiai magyar sajtó keresi őseit, s szinte természetes, hogy ezeket a két világháború közti csehszlovákiai magyar szocialista sajtóban fedezi fel. Az ok nyilvánvaló: a csehszlovákiai magyar nemzetség történelmi kategóriaként ettől kezdve létezik. Az első világháborút követően kialakult történelmi ^helyzetben olyan új lehetőségek teremtődtek a csehszlovákiai magyarok számára, amelyeket a szocialista eszmeiség, irodalom és kultúra terjesztése és formálása kérdésében nemcsak a csehszlovákiai, hanem az egyetemes magyar sajtótörténet, irodalom és kultúra is nyilvántart. Közismert, hogy a Magyar Tanácsköztársaság leverése után évtizedekre megpecsételődött Magyarországon a haladó eszmék sorsa. A fehérterror üldözte és fizikailag is meg akarta semmisíteni azokat, akik a szocialista eszmék elkötelezettjei voltak. így került sor arra, hogy az üldözött emigráns írók, újságírók 1919 augusztusa után a polgári demokratikus Csehszlovákiában (hosszabb-rövidebb ideig) menedékjogot élveztek, s jelentős szerepet játszottak a magyar kisebbségi irodalom és újságírás megindításában. így állt elő az a helyzet, hogy Bécs mellett a magyar szocialista irodalom kibontakoztatásában jelentős szerepet játszott néhány dél-szlovákiai város (Bratislava, Kassa — Košice, Komárom — Komárno, Losonc — Lučenec, Érsekújvár — Nové Zámky stb.). A gazdasági konszolidáció évei (1927—1929) után azonban az egyes kapitalista országokban — így Csehszlovákiában is — egyre erőteljesebben léptek fel a baloldali mozgalmakkal szemben, ezért a szocialista írók, közírók tekintélyes része a Szovjetunióba emigrált. A csehszlovákiai magyar baloldali sajtó azonban a későbbi években is nem lebecsülendő szerepet játszott. Elismerőleg írt erről Botka Ferenc irodalmi bibliográfiájában, megállapítva: „a csehszlovákiai kommunista párt magyar lapja — anélkül, hogy íróink jelentős többsége az ország területén tartózkodna — szocialista irodalmunk egyik fórumává válik.”2
