Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Szimonov: „Akar-e Moszkva háborút?”

mus volt. És eltérő politikai rendszereink ellenére egymás segítőivé váltunk. Csak nem kell egy újabb fasizmus ahhoz, hogy újra megtaláljuk a közös hangot?! Túl nagy árat kellene fizetnünk érte ...”

Természetesen ma sincs hiány közös ellenségekben. Ellenkezőleg, túl sok van belőlük. Veterán ismerősöm az ujjain kezdte számlálni: a nukleáris katasztrófa lehetősége, az éhínség, amely nemcsak a „harmadik világot” gyötri, hanem még Amerika fiait is. Betegségek, mennyi betegség! És végül talán — a halál? „Ha a fegyverkezési hajsza erőforrásait átállítanánk közös ellenségeink felszámolására, legyőzhetnénk őket” — mondta amerikai beszélgetőtársam.

íme, ez az „egyszerű nép”, amely értelmesen és korszerűen gondolkodik, amely történelmi felelősségtudattal rendelkezik.

0 Létezik még egy nagy közös veszedelem, Jevgenyij Alekszandrovics, mégpedig a világűr militarizálása. Én úgy hiszem, hogy a világűr mindig is különleges szerepet játszott a szovjet és az amerikai művészek alkotói világában. Gondoljunk csak a századelő orosz avantgardistáira, a festményekre, amelyek az égi messzeségekről való álmodozásaikról tanúskodnak. A világűr bizonyos értelemben az alkotói ihlet szimbólumává vált, a gondolat és a fantázia gravitáció alóli felszabadulását jelképezte. Nem véletlen, hogy Amerika alkotó értelmisége egyre erőteljesebben fordul a békés világűr témájához. Isaac Asimov kilépett az amerikai sci-fi írók egyesületéből, tiltakozásul az ellen, hogy az egyesület vezetősége támogatja a „csillagháború” gondolatát. Yoko Ono pop-ze- neszerző és előadóművész lemezt adott ki Csillagbéke címmel...

— Igen, nagyon érdekes tendencia. Kivételes jelentőségű... De én nem választanám külön a világűr demilitarizálását az annyi szenvedésen keresztülment földünk fegyvermentesítésétől, hiszen földünknek talán a felét a számtalan háború során meggyilkolt emberek hamvai képezik. A legfőbb feladat szerintem a gondolkodásnak mint olyannak a demilitarizálása. Ide tartozik a művészet demilitarizáciőjáért folytatott harc is. Azt kellene látnunk, hogy a művészet és a militarizmus kölcsönösen kizárják egymást, nem különben az olyan filmekben is, amelyekről az imént beszélgettünk, s amelyekben már folyik a papírháború az oroszok ellen; ez pedig reálissá teszi a háború veszélyét.

A szabad könyv- és filmcsere, a színházak cserelátogatásai jelentik a megoldást. Sajnos, Amerikában mindent, ami nálunk megjelenik a színpadon vagy a filmvásznon, valamiféle „hivatalos művészetnek” szokás nevezni, amelytől — úgymond — a művelt, „szabad gondolkodású” amerikainak minél távolabb kell magát tartania. A „hivatalos művészet” kifejezés teljes egészében hazug. Természetesen vannak nálunk rossz könyvek és rossz filmek. De legjobb alkotásaink igazi művészetet jelentenek, amelyek a nép szívének legmélyéből fakadnak, s bátor, igaz, hazafias művek.

Amerikának ezt meg kell ismernie.

Ellenkező esetben az történik, ami velem történt meg a minap, amikor New York város rádiójának voltam a vendége. A hallgatók telefonon keresztül kérdéseket tettek fel nekem. így felhívott egy középkorú nő, a kiejtéséből ítélve amerikai volt:

„Nagyon örülök, hogy hallhattam Önt, Jevtusenko úr. Most már tudom, hogy az oroszok — emberi lények ...”

Ez a hölgy eddig nyilván Rambo szemével látott minket. Mi tagadás, filmjeinkben néha mi is kissé primitív módon ábrázoljuk az amerikaiakat. De a szovjet népben nem él az a beteges félelem az amerikaiakkal szemben, amilyet a mozi és a sajtó által terjesztett „vörös veszély” vált ki az amerikaiakban. Ez, nézetem szerint, elsősorban azzal magyarázható, hogy a szovjet emberek sokkal jobban ismerik az amerikai irodalmat, következésképpen tájékozottabbak az amerikai társadalom lélektanát illetően. Egy amerikai a nemzet képviselőjeként nálunk sohasem jelenik meg horrorfilmekben gyűlölt ellenség képében.

® És milyen légkör uralkodik az ország belsejében, vidéken?

— Volt alkalmam eljutni Wyoming államba, Laramiba. Ez egy kellemes városka, amely engem nagyon emlékeztet Zi- mára, ahol születtem. Még senki sem járt ott a mi országunkból, tehát úgy adódott, hogy én lettem itt az első földreszállt szovjet ember. Sőt mi több, az első orosz író. Engem is ért viszont némi meglepetés. Először láttam igazi, élő, tehát nem színpadi vagy westernfilmbeli cowboyokat. A filmhősök általában egyszerre két pisztollyal pufogtatnak, és intelligenciájuk legfeljebb addig terjed, hogy hol és menynyit lehet inni. A valóságos cowboyok