Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Szimonov: „Akar-e Moszkva háborút?”
komoly kasszasiker volna, és a film foglalkoztatná mind a fiatalokat, mind a felnőtteket. Vagy vegyünk egy másik példát. Volt szerencsém látni néhány részletet Szergej Bondarcsuk Borisz Godunovról szóló filmjéből, amelyben Bondarcsuk újra bizonyítja ritka nagy színészi tehetségét. Nem kétséges, hogy ez a film szellemileg százszor gazdagabb élményeket nyújtana az amerikaiak számára, mint a Nagy Péter, amely ugyan jól elkészített film, mindamellett azonban meglehetősen üres; egy közönséges tévéfilm, amelynek forgatásához elég volt mindössze hat óra. Az ABC egyik csatornáján mutatták be. A mi Első Péterünk mellesleg szintén nagyon tetszene az amerikai közönségnek. Erről meg vagyok győződve. Az amerikaiakban él a vágy, hogy megismerhessék a mi népünket. Az érdeklődésük irántunk nagy és heves, csakhogy ez az érdeklődés üres könyvesbolti polcokra és „süketnéma” képernyőre talál. És itt nem szabad csak az amerikai felet vádolnunk, hiszen sok minden függ tőlünk is. Mihail Szergejevics Gorbacsov nagyon helyes választ adott az egyik szovjet író kérdésére Genfben: „Ne hárítson minden felelősséget a politikai vezetőkre. Mi megállapodtunk a kulturális kapcsolatok bővítésében — önök meg találkozzanak és tárgyaljanak egymással. Genf szellemében kell eljárni...” Most én is ezzel igyekszem foglalkozni itt, az Egyesült Államokban. Nevezetesen a Költők az iskolában elnevezésű társaság vezetőjével, Marjory Claire-rel folytatott beszélgetéseink során az az ötletünk támadt, hogy közös költészeti találkozókat szervezhetnénk a legtehetségesebb szovjet és amerikai gyerekek számára. Moszkvában is New Yorkban is. Az amerikai filmművészet olyan neves képviselőivel történő beszélgetések során, mint Warren Beatty és Francis Ford Coppola, érintettük annak a szükségességét, hogy kölcsönösen bemutassuk a tíz legjobb szovjet és amerikai filmet az USA-ban és a Szovjetunióban. Norman Mailer, William Styron és Allen Ginsberg írókkal való találkozásom alkalmával az a gondolat született meg bennünk, hogy létre kellene hozni egy önkéntes bizottságot, amely kulturális kapcsolatainkat irányítaná. 6 Jevgenyij Alekszandrovics, Ön járt az USA-ban Genf előtt, amikor is a Los Ange- les-i filmfesztiválon bemutatkozott az Óvoda című filmjével, és most,- a nagy jelentőségű csúcstalálkozó után is itt tartózkodik, tehát azt követően, hogy a közvélemény tudomást szerzett a szovjetek szándékáról, miszerint az ezredfordulóig atomfegyverek nélküli világot szeretnének. Ön hogy érzi, változott-e a politikai légkör? — Kétségtelenül. Az amerikaiak közérzete szemmel láthatóan javul — már belefáradtak a feszültség kényszerű szításába. A becsületes, gondolkodó ember számára világos, hogy ez a káros folyamat a szakadék szélére sodorta az emberiséget. Az amerikai nép többsége békét akar. Ebből ered az óhajuk, hogy a szovjet könyveken és filmeken keresztül megismerhessék népünk igazi arcát. A vasfüggöny reszeléke okozta hályog még nem engedi tisztán látni az amerikai nyárspolgárt. Ezért nekünk, íróknak, szemorvosokká kell lennünk. Óvatosan, hogy a szemet meg ne károsítsuk, el kell belőle távolítanunk azt a dezinformációs tisztátlanságot, amely még akadályozza a tisztánlátást. Ez egyszersmind megfelel az ún. „egyszerű amerikai” óhajának. Én egyébként nem szeretem ezt az általánosan elterjedt terminust, mégpedig azért, mert idővel az egyszerű nép bizonyulhat a legbonyolultabbnak: kifinomultnak és fogékonynak. Erről a legutóbb is volt alkalmam meggyőződni, amikor Paul Winter jazz-zeneka- rával léptem fel egy műsorban Amerika- szerte. Winter együttese, az általuk játszott „környezetvédelmi dzsessz” egyike lesz a szovjet—amerikai kulturális kapcsolatok első fecskéinek. Addig is itt népszerűsítik zenei fantáziáinkat, amelyeket a Dicső tenger, szent Bajkál és a Lenne bár napfény örökké című dalok témáira szereztek, valamint egy dzsessz-szvitet, amely egy történelmi eseményről szól: a szovjet és az amerikai katonák találkozásáról az Elbánál. A szvit az én verseimet is magába foglalja. Láttam, hogyan fogadják ezek a legegyszerűbb amerikaiak az ilyen koncerteket. Mint az éledő reményt, hogy népeink újra együttműködhetnek, újra megértik majd egymást, mint ahogy egyetértettek ott az Elbánál. A távoli folyó partján történt találkozás egyik veteránja ezt mondta nekem: „Két népet semmi sem köt jobban ösz- sze, mint a tudat, hogy közös ellenségük van. Közös ellenségünk akkor — a fasiz
