Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Szimonov: „Akar-e Moszkva háborút?”

azzal, hogy ezeket a filmeket csupán szó­rakoztatási szándékkal készítették. Sylves­ter Stallone és a hozzá hasonló gondolko­dásúak gyakorlatilag növelik a nukleáris katasztrófa valószínűségét, bár nem hi­szem, hogy ők személy szerint kívánják a világégést. Ügy érzem, a tömegekre zúdított anti- kultúra paradox mivoltáról nem beszélünk eleget. Pedig kellene. Az antikultúra olyan, akár egy szklerózissal sújtott kamikaze. Elfelejtette, mi vár rá. A valódi kultúrának persze más a kül­detése. Nem engedi elfelejteni, hogy a tér­képen levő mákszemnyi pont is életet je­lent, amelyet óvnunk kell. A mai lehetsé­ges háború azért is különösen szörnyűsé­ges, mert a szembenálló felek nem is lát­nák egymás arcát. Egy gombnyomás, és a többit már elvégzik az automaták. De te­szem azt, ha annak a bizonyos militaris­tának, aki parancsot kapott Kolumbia el­pusztítására — nem a körzet, hanem a la- tin-amerikai ország elpusztítására —, szó­val ha ennek a bizonyos tábornoknak ép­pen Gabriel García Márquez Száz év ma­gánya lenne a kedvenc könyve, akkor a célpont mögött rögtön felidéződne benne a jelenkor egyik legnagyobb írójának szü­lőföldje. Macondo mögött pedig ott látná az egész országot, ahol emberek élnek, egyéniségek, szívükben megannyi szenve­déllyel. Röviden: arcok. Én valahogy úgy hiszem, hogy ebben az esetben ez az absztrakt militarista meggondolná, meg­nyomja-e azt a gombot. Visszatérve Amerikához, ma újra meg lehet ismételni, ami évtizedekkel ezelőtt is érvényes volt: az amerikaiaknak még ma is, csakúgy mint azelőtt, sajtó diktálta vé­leményük, elképzelésük van a mai szov­jet emberekről. Ebből kiindulva a kultúra, így tehát a film is mint a legszélesebb tö­megeket vonzó művészet rossz kezekben könnyebben válhat a félelemkeltés eszkö­zévé, mint jó kezekben a béke hirdetőjé­vé. Az egymástól való félelem logikus kö­vetkezménye pedig — a háború. Benéztem itt, az Egyesült Államokban, jó néhány könyvesboltba. A polcokon a szovjet irodalomnak se híre, se hamva. Ritka kivételnek számít, hogy végre, nagy késedelemmel megjelent Trifonov Az öreg című műve; ezenkívül azonban nem talál­ható itt meg sem Raszputyin, sem Belov, sem Asztafjev, sem Granyin, sem Fjodor Abramov, sem más vezető szovjet írók egyetlenegy könyve sem. Az amerikaiak meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy irodalmunkon keresztül megláthas­sák a szovjet ember igazi arcát. Amikor az itteni kiadókkal tárgyal az ember, ál­talában üzleti nehézségekre hivatkoznak, náluk állítólag nincs kereslet a mi irodal­munk iránt. Ez — bűvös kör. Hogyan le­het megállapítani, van-e kereslet vagy nincs, ha sok könyvet egyszerűen le sem fordítanak? 9 Ha már itt tartunk, az egyik — ma­napság oly divatos kifejezéssel élve — „kulturológusunk” azzal az ötlettel állt elő a Lityeraturnaja gazeta hasábjain, hogy miért ne fedezhetné anyagilag a Szovjetunió a szovjet szerzők műveinek angolra fordítását, vagy legalább a költ­ségek egy részét. Kulturológusunknak ame­rikai kiadók sugalmazták ezt az elképze­lést.-----Bizonyára így is el lehetne intézni a dolgot. De ez csak részben oldaná meg a kérdést, hiszen a könyvterjesztéssel úgy­is foglalkoznia kellene valakinek. Továbbá, én úgy érzem, van ebben a mi számunk­ra valami megalázó. Ezzel egyidőben az amerikai magántőke nemritkán milliókat áldoz meglehetősen kétes értékű „jótékony célokra”. Pedig iro­dalmi kapcsolataink közvetlen összefüg­gésben állanak népeink egymáshoz fűződő viszonyával, amelytől szintén közvetlenül függ egy másik, nagyon komoly dolog — fennmarad-e egyáltalán az emberiség? Mellesleg, beleértve az amerikai kiadóvál­lalatokat is. Hogyan lehetséges a dolgok ilyetén állása mellett pusztán üzleti okok­ra hivatkozni?! Ami egyébként sem fedi egészen a valóságot. Az amerikai kiadók, szerintem nem tel­jesítik morális kötelességüket. Néhány év­vel ezelőtt például tárgyaltak a mi kiadó­inkkal, és megegyeztek abban, hogy az USA sorozatot ad ki a XX. századi szov­jet klasszikusokból, nálunk pedig hasonló­sorozat jelenik meg az amerikai irodalom­ból. A mi kiadóink megtartották a szavu­kat, de az amerikaiak, sajnos, nem. Körülbelül ugyanilyen fonák helyzet alakult ki a filmcsere terén is. Nemrég: például egy rendkívül érdekes filmet ve­títettek az amerikai mozikban a serdülő- korúak erkölcsi problémáiról. A film cí­mét nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy Ígérgetések klubja. Ehhez hasonló témát dolgoz fel Rolan Bikov Madárijesztő című filmje is. Meggyőződésem, hogy ha Amerikában bemutatnák a Madárijesztőt,

Next

/
Oldalképek
Tartalom