Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
A kutya mélabüs pillantással nézett vissza rá. — Természetesen, signora — mondta a lány bizonytalanul. — Noha — mondta mosolyogva —, itt általában nem szoktunk kutya urakat kiszolgálni... — Ez hölgy — mondta az asszony sietve. — Kislány. A pincérlány a kutyához hajolt, kedveskedve rápisszegett. Thora-Dóra a magasba emelte gondterhelt fejét, megszimatolta a lány lábszárát. — Nem harap? — Eddig még nem volt rá példa — mondta a férfi illő komolysággal. — Azt sem tudja, hogyan kell — mondta egyidejűleg az asszony szemrebbenés nélkül. — Nekem kellett megtanítanom rá néhány órája, mire valók a fogai. Ez volt az igazság: a kutya, leszámítva a délutáni néhány falatot, akkor már négy napja nem evett. — Hozok egy kis főtt marhahúst, májacskát neki — mondta a lány habozva. — Remélem, a tulaj nem morog majd miatta ... — És ha a konyhához vinném? — kérdezte az asszony élénken. A lány szemlátomást megörült a javaslatnak. — Tessék a hátsó bejárathoz jönni — mondta, és megmagyarázta, merre. A kutya, a konyha hátsó, személyzeti bejárata előtt, egy félreeső, csendes kis zugban, pompás illatok közepette, az élménytől — és a borravalótól — elragadtatott pin^ cérlány és a boldogságtól és megkönnyebbüléstől elragadtatott asszony társaságában, jóízűen megvacsorázott. Mohón, de ízlésesen és illedelmesen. Amikor útjuk végső céljánál, a jugoszláv tengerparton letáboroztak, a kutya már hajlandó volt eljátszadozni velük. Lassan visszanyerte a koplalásban elvesztett, eredeti súlyát; izmos, széles mellkasának előkelő, fehér mellénye büszkén feszült, a nyaka ruganyosán kemény volt, a homlok- ráncai izgatottak. Fel-alá nyargalt az asszony nyomában a tengerparton, majd a férfi hívogató, csalogató szavára néhány lépésnyire bemerészkedett a tengerbe, aztán prüszkölve, méltatlankodva ugrott hátra az orvul ráfreccsenő hullámok elől. Végül összeszedte a bátorságát s engedett a kíváncsiságának: gondterhelt fejét mereven a magasba tartva, méltóságteljesen a férfihez úszott. Alig lehetett kicsalogatni a vízből. Amikor végre kijött, egyenesen az asszonyhoz rohant, alaposan megrázta magát és elégedetten leheveredett a meleg fövenyre. Bársonyos szőre aranylóan fénylett, a homlokrácai sötéten ragyogtak a napsütésben. Az ezután következő tíz nap harsány hancúrozásban, önfeledt boldogságban telt el. A kutya elfeledte a bánatát és az átélt borzalmakat. A fehér kötött pulóvert olykorolykor még eltűnődve megszimatolta, aztán lassan megfeledkezett róla. Néhány nap múlva már ügyet sem vetett rá. És most ott hasalt a határon vesztegelő kocsiban, aggódva, bizonytalan kis kutyasorsát féltve. Időnként szuszogva megfordult a tengelye körül, kidugta szimatoló orrát a kocsi nyitott ajtaján. Játszani, bolondozni szeretett volna, de tudta, hogy ez most nem ilyesmire való időpont. Az asszony megsajnálta, halkan szólítgatni kezdte. A kutya két iramodással mellette termett. — Most már úgyis mindegy — magyarázta az asszony a férfinek. — Ha egyszer felfedezték ... . A vámtiszt végzett az olaszokkal. Az olaszok harsány nevetgélés, beszélgetés közepette szálltak vissza a kocsijukba. A sorompó a magasba emelkedett, a kocsik elhagyták a határt. A sorompó ismét lezárult. A vámtiszt visszasétált hozzájuk. — Hát itt vagy? — nézett le tanácstalanul a kutyára. — Mi a neved? — Dóra — válaszolta az asszony nyomban. — Akár az egyik nénikémnek — nyugtázta a vámtiszt bólogatva. — Hasonlít is rá, ha jól megnézem. Harapós vén nőszemély — magyarázta az asszonynak. — Ez nem harap — tiltakozott az asszony szenvedélyesen. — Azt sem tudja, hogyan kell. Én tanítottam meg rá néhány napja, mire valók a fogai — ismételte meg önkéntelenül a sirmionei pincérlányhoz intézett szavait. — Napokig koplalt bánatában. A vámtiszt résztvevőén bólogatott.
