Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
anyagául is benzin szolgál-e. Mindenesetre lopva a kanna fölé hajolt és beleszimatolt a levegőbe. Ettől megnyugodott, s szerényen kérte: „Öt litert, ha nélkülözni tudná .. „Hát hogyne” — mondta a férfi büszkén. „Ennyivel már hazajutunk. Egy Raron melletti campingben tanyázunk.” „Tudom” — mondta a férfi. „Mi is ott lakunk.” „Ö!” — kiáltott fel a német meglepetten. „Különös, hogy még nem találkoztunk.” „Ugyan” — szólt közbe Marie-Juno figyelmeztetően. „Dehogynem találkoztunk. Tegnap délután is, az étteremben. Meg a fürdőmedencénél.” A kannában még mintegy tíz liter benzin lehetett: a férfi, a német szabadkozása ellenére, az egészet a Renault-ba töltötte. Pénzt nem fogadott el érte. Am utóbb kiderült, hogy a Renault benzinnel jóllakatva sem hajlandó nekiindulni — a motor köhintett néhányat rondán, rekedten. Motortető fel. Gyertyák. Semmi. „Talán nem is a benzin fogyott ki” — jegyezte meg Marie-Juno csípősen. „Talán nem is az üzemanyaggal volt baj...” „Vagy talán éppen ezzel az üzemanyaggal van baj” — mondta a német halkan, nyomatékosan. A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Gondterhelten a motor fölé hajolt. Pusztán a mozdulat kedvéért és a segítőkészség bizonyítása céljából. A motorokhoz szemernyit sem értett. Ezúttal azonban megszállta az ihlet. „Uram” — kiáltott fel elképedve, „ön elveszítette az ékszíját!” Ez igaz is volt. „Nahát!” — kiáltott fel a német csodálkozva. „Na lám!” — mondta Marie-Juno utálkozva. „Gondolja, hogy ezért...?” — kérdezte a német. „Azt nem tudom” — válaszolta a férfi óvatosan. (Nem is tudta.) „Ügy hallottam” — mondta még óvatosabban —, „az ékszíjat ideiglenesen szilonharisnyáyal lehet pótolni...” Csakhogy a két hölgynek együttesen sem akadt egy fél pár szilonharisnyája se: mind a ketten meztelen lábszárral indultak útnak. A kocsik csomagtartójában sem találtak semmi használható holmit. „Szilonbugyi nem lenne jő?” — kérdezte az asszony magyarul. „Ne gyerekeskedj” — mondta a férfi bosszúsan. „Nem az enyém... az övé” — intett az asszony a fejével Marie-Juno felé. Éjfélre járt az idő, mire a férfi szerény kis Wartburgjával bevontatta a büszke Re- nault-t a campingbe. Másnap a hangulatos, piros virágú futókával befuttatott Rilke-emléktábla előtt akadtak össze. Tapintatosan megálltak mögöttük, mert a német éppen előadást tartott a feleségének. „Rainer Maria Rilke” — magyarázta harsogva. „A legnagyobb svájci német költő ... A férfi meglepetten lépett egyet előre. S még mielőtt az asszony megakadályozhatta volna — pedig igyekezett megtenni: mint ilyen alkalmakkor általában, figyelmeztetően megszorította a könyökét —, a férfi udvariasan köszönt és helyesbített: „Elnézést. Rilke nem volt svájci német költő ...” De a német nem engedte, hogy befejezze. „Németül írt” — mondta elutasítóan. „Nem lehetett francia nemzetiségű.” „Rilke nem volt svájci francia sem” — mondta a férfi szelíden. „Még csak svájci sem volt: prágai születésű német volt...” „Micsoda?” „Igen. Akárcsak Franz Kafka és Egon Erwin Kisch.” „Azok kik?” — kérdezte a német bizalmatlanul. „És honnan tudja, hogy ez a Rilke prágai volt?” — kérdezte még bizalmatlanabbul. A férfi megmondta. „Sokat fordítottam Rilke költeményeiből” — vallotta be szerényen. S önkéntelenül hozzáfűzte: „meg Heinétől is .. „Attól a hazaáruló, defetísta zsidótól?” — kérdezte a német megbotránkozva. Aztán
