Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)

gyanakvóan, támadóan a férfinak szegezte: „Mondja, az a Kafka meg az a másik, azok is zsidók voltak?”

„Nem” — mondta a férfi szelíden, szándékosan félreértve a kérdést. „Franz Kafka prózaíró volt, Egon Erwin Kisch pedig világhírű riporter.”

Lehet, hogy azok a németek voltak?

Hülyeség: Svájcon ezrével robogtak keresztül-kasul a német autók. Egy ezrelék valószínűsége sem volt, hogy éppen azok a németek lettek volna.

Ebben a pillanatban ért vissza a segédrendőr, egy szálas, egyenruhás rendőrtiszt társaságában.

Megálltak a férfi előtt.

— Ön akarja magával vinni a kutyát? — kérdezte a rendőrtiszt németül, rengeteg svájci torokhanggal.

— Igen, én — válaszolta a férfi bátortalanul, s mert ismét felködlöttek benne iménti töprengései, megkérdezte: — Milyen kocsijuk volt a szerencsétlenül járt németeknek? A kutya gazdáinak?

A rendőrtiszt csodálkozva pillantott rá.

— Nem is tudom — mondta aztán fáradtan. — Milyen is volt? — fordult a segédrendőrhöz.

— Volvójuk volt — mondta a segédrendőr egy pillanatnyi gondolkodás után. — Nem. Volks-wagenjük; a Volvósok életben maradtak ...

— Miért kérdi? — nézett a rendőrtiszt a férfira — Talán ismerte őket?

— Nem — mondta a férfi, de nem magyarázkodott. A rendőrtisztet amúgy sem érdekelte különösebben az ügy. Fáradt volt. Halálosan fáradt.

— Ön akarja elvinni a kutyát?

— Igen. Feltéve, ha nincsen akadálya.

— Az úr Genfben akarja hagyni a kutyát, kapitány — magyarázta a segédrendőr buzgón. — Azt mondja, ismerősei élnek ott.

De a tisztet ez sem érdekelte különösebben.

A férfinek eszébe jutott valami.

Névjegyet vett elő, sietve ráírta a címét. A hazait.

— Nézzék — mondta — , sajnálom azt a kutyát. Szép állat. Szívesen gondoskodnék róla. Szeretném elvinni. De ha a hátramaradottak, rokonok közül valaki majd jelentkezne érte, igényt tartana az állatra vagy az árára, ezen a címen elérhetnek, és én készséggel állok rendelkezésükre.

— Helyes — mondta a kapitány, és közömbösen a noteszébe csúsztatta a névjegyet. Rá sem pillantott. — De senki sem jelentkezik majd érte. A halottak, súlyos sebesültek családjával, rokonaival, lakóhelyével már sorra érintkezésbe léptünk. Telefonon, rádión. Ennek a két szerencsétlennek állítólag senkije sem maradt.

Elgondolkozva nézegette a férfit.

— Azt hiszem — mondta aztán lassan —, nincs akadálya, hogy magával vigye a kutyát. Csak azt nem tudom, hogyan valósítja majd meg. Nekem is van kutyám — mondta, szánakozva a kutya felé pillantva. — Sajnálom szegény párát. De nem lesz könnyű dolga vele: félőrült az ijedségtől és a fájdalomtól.

Ebben a pillanatban egy fehér köpenyes, elcsigázott, verejtékező orvos sietett oda hozzájuk.

— Mi itt végeztünk, kapitány — mondta fáradtan. — A sebesülteket elszállították, a könnyebben sérültek folytathatják az útjukat az üzemképes kocsikon. Az üzemképtelen kocsik utasait már elszállították a maga emberei. Amint látom, a roncsokat is eltakarították már az útból — pillantott végig az úttesten. — Szabad a pálya. Újabb tömegkarabolok felé — mormogta rosszkedvűen.

Ekkor vette észre a férfit, rápillantott.

— Mi a probléma? — kérdezte fásult, szakmai érdeklődéssel. — Az úrnak is megsérült valakije?

A kapitány tagadóan megrázta a fejét.

— A kutyát akarja elvinni — mondta szűkszavúan.

Az orvos rábámult.

— Miféle kutyát? — kérdezte értetlenül. Pillanatnyilag szemlátomást emberekre volt