Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
— Magával? Haza? — bámult rá a segédrendőr értetlenül, és bizalmatlanul a kocsisor felé pillantott, mintegy a férfi kocsiját kutatva a szemével. — Hova haza? — Nem úgy értem — mondta a férfi sietve. — Ismerőseim élnek Svájcban. Genfben — hazudta szemrebbenés nélkül. — Tudom, hogy tartanak kutyát. Bizonyára ezt is befogadnák. Vagy gondoskodnának róla, hogy megfelelő helyre kerüljön... Elvihetném Genfbe. Esze ágában sem volt Genfbe menni. Montreux-be akart menni, oda is csak annyi időre, hogy tiszteleghessen Rainer Maria Rilke sírjánál. Raronban is csak a Rilke-em- léktábla kedvéért álltak meg, de ott két napig időztek. Mert hát a férfi irodalomtanár, továbbá költő és műfordító volt, s szívében — és műfordításai között — Heine után előkelő helyet foglalt el Rilke is. A karszalagos segédrendőr időközben elszívta a cigarettáját, gondosan eltaposta a sarkával. Felváltva a kutyára és a férfire pillantott. Szemlátomást még egyre tűnődött. — Tudja mit? — szólalt meg aztán váratlanul. — Fáradjon oda, a korláthoz — intett a legelöl várakozó autó felé —, és várjon meg ott. Megkérdem, elviheti-e a kutyát... A férfi megnyugtatóan intett az asszonynak — az ügyletbe korai lett volna még beavatnia — aztán a korláthoz sétált. Közben titokban odapisszegett a kutyának. De a kutya a fejét sem fordította feléje. Tovább nyüszített. — Kutyus — szólítgatta a férfi halkan, magyarul. — Szép kutyus. Jó kutyus. Ne sírj már ... Aztán eszébe jutott, hogy a kutya német szóhoz szokott; megismételte a szavait németül is. Az agyán váratlanul átvillanó gondolatra megborzongott. A németek, a szerencsétlenül járt, halott németek — csak nem azok a németek voltak? ... Nem, hiszen azoknak nem volt kutyájuk! Viszont ott hagyhatták a camping- ben is ... Azokkal a németekkel a raroni campingben ismerkedtek meg — pontosabban a camping felé vezető úton. De előzőleg találkoztak már a campingben is. A németeknek opálosan kék, elegáns Renault-juk volt. Kirítt a többi kocsi közül. Akkor is kirítt, amikor a férfi egyszer, Brig felől visszafelé jövet, megpillantotta az útpadkán. A késő esti holdfényben ugyanolyan opálosan csillogott, de a motorháza fedele nyitva volt, s a kocsi szégyenkezve vesztegelt az út szélén. A német tanácstalanul topogott körülötte. A felesége — magas, egyenes tartású, jól megtermett asszony volt: maguk között már az első napon, amikor megpillantották a campingben, elkeresztelték Junónak, s azóta ezen a néven emlegették — a kocsi oldalának dőlve cigarettázott. „Nicsak, a német” — mondta a férfi csodálkozva, és lefékezett a Renault mellett. „Valami baj van?” — kérdezte szolgálatkészen. „Segíthetek?” „Kifogyott a benzinem” — közölte a német bosszúsan, de a következő percben felcsillant szemében a hála és a remény szikrája. „Már belefáradtam az integetésbe: senki sem tartotta szükségesnek, hogy megálljon és megkérdezze, miben segíthetne. Ön az első .. Gyors, fürkésző pillantással szemügyre vette a kocsijuk rendszámtábláját, s meglepetten ismételte: „ön az első ... A svájci, olasz, sőt a német kocsik is mind elrobogtak mellettünk. A németek is” — mondta nyomatékosan. „Kifogyott a benzinem. Nem is tudom, hogy történhetett.. ” „Ügy, hogy sohasem pillantasz az üzemanyag-ellenőrző mutatójára” — szólt közbe a felesége unottan. „Tartalék kannát pedig a világ minden kincséért sem hordanál magaddal. Azért.” „Ugyan, Marie...” — tiltakozott a német. De Marie-Juno akkor már a férfihez fordult: „Kisegíthetne bennünket néhány literrel, uram?” „Természetesen, asszonyom1- — mondta a férfi büszkén, s már emelte is ki a kannát a csomagtartóból. A német gyanakodva figyelte. Nyilván nem volt egészen biztos abban, hogy a férfi olcsó kis kocsijának üzem
