Irodalmi Szemle, 1986
1986/4 - KRITIKA - Dusza István: A modern mítosz költészete
kutak vizét. Ez egyike a kulcsverseknek, amelyek a többivel együtt (A nagy sási kígyó, Rekviem, Játszani, régi kedvvel, Majd egyszer...) igazolják eddigi állításomat Ozsvald modern mítoszt teremtő költészetéről. A Vadvizek című kötetben (1978) szintetizált költői világkép után a Valahol otthon verseiben az előző költészeti anyagban megteremtett mozgást terjeszti ki több irányban is. Egyre nagyobb helyet kap a történetiség, a népi mítoszok sajátos képi és metaforavilágával ötvözve megteremti a modern mítoszt ebben a sok tekintetben sokáig félreértelmezett költészetben. A kötet első verse, az Aki kilép az ajtón... című mélységét éppen a mítoszok legrégebbi rétegeinek mába való emelésével teremti meg: Aki kilép az ajtón, / — valamit benn jelejtett. Emlékeit rejti Mózes kosarába, I és áll a kavargó vizek partján... I A csecsemő sírása / sokáig kering / a hajladozó nád jölött. Ebben az első két sor evidenciájához kapcsolódik a zsidók Bibliából ismert ős-mítoszának egyik személye, Mózes, akinek születéséhez kapcsolódik a történet, mi szerint anyja kosárba téve helyezte a folyó vizére, s onnan a fáraó leánya fogta ki. Ez a kosár a versben az emlékekhez kapcsolódva a megmaradás metaforája. A csecsemő sírása pedig a jel, az élet örök megnyilvánulása, az „emlékeit” vízre bocsátó „ember(anya)” reménysége a folytonosságra. Ez a vers modellje annak, amit Ozsvald a modern kor emberének ethoszához megteremthetőnek lát, átörökíthetőnek a történetiség tudatos vállalásával a következő nemzedékek számára. Ennek a kötetnek számomra két olvasata van; az egyik a versciklusokba szedett, költő-kínálta sorjázás, a másik a modern mítoszból eredő történetiség, amely óhatatlanul sugall egy laza időrendiséget, amelynek jelzőkövei mentén haladva pontosan követhető a költő ethosza: Mózes, Homérosz, Kallimakhosz, Marcus Aurelius, Kódexmásoló, Bornemisza Péter, Chagall, Kovács Margit. Nem az egyes alkotó elmékkel való rokonság, nem a saját emberi mérce alkalmazása ez a történelemre, hanem az onnan meríthető ethosz alkalmazása amindennapi élet dimenzióiban. Itt tehát egy újabb adalék ahhoz, miért van szüksége a modem embernek mítoszokra, amelyekben a történetiség maga a szüntelenül változó realitás, s a mítosz maga a minden helyzetben megtartó ethosz. Ez lehet minden költészet értelme, s ebben már csupán alkotói kérdés mindaz, amit a forma így vagy úgy hozzáad a tartalomhoz. Ozsvald már eltávolodott a falu társadalmának felbomlása láttán benne megszülető megrendüléstől. Költészetének mítoszjegyei nem pusztán a nyelv, a képiség, a metaforák jellegéből erednek. Verseiben az idő dimenzióinak egyidejűségét akarja ábrázolni. A Lovak az éjben ciklus Sztélé című verse hídverés múlt és jövő partjai között, ahol a megfoghatatlanul áramló jelen örvénylik a mederben. Ugyanez az egyidejűség van jelen a Kódexlapok ciklus Mikor elindultam ... című opuszában: Mikor elindultam, / a kerítés tornyai felett t labdarózsák / álmai lebegtek, / s lyukas bögrében / búcsúdalt dúdolt a szél (...) Mikor megérkeztem (...) a völgyben a háromárbocos már rég felszedte / horgonyát, / és az argonauták / elindultak I nélkülem ... A falu népi mítoszainak és az aranygyapjút kereső görögök hajósainak összekapcsolása a költő más verseiben is jelenlévő időtényező megragadására tett kísérlet. Ezzel a törekvésével költészetünkben nincs egyedül Ozsvald Árpád, hiszen ezt kísérli meg avantgárd formáival Cselényi László, s ugyanígy kísérletezik Tőzsér Árpád a létezés köztes állapotai (s ebben az idő dimenziói is benne vannak) leképzésének lírabeli lehetőségeivel. A Rézkarc ciklus Mesék a tengerről című három részre tagolt versében egyértelmű, hogy a költő rejtőzködő humorával vesz elégtételt a saját elmúlásán, amelyet a tengerhez köt. A második rész farmernadrágos kopasz prófétáját a harmadik részben egy szőke mai Danaidával együtt kapcsolja a tengerhez. Bölcs derű, mosolygó szkepszis bujkál ezekben a versekben, s a költő megkísérli a huszadik századi tudatban megjelent „ember kontra univerzum” ellentétét önmaga és az olvasói számára feloldani akár egyetlen versben (Faust-monológ): Ide az ördögi pecsétet! / Vállalom a / poklok kínfait, / csak a fiatalság / szálló hintájávál / még egyszer az egekbe / repüljek! Kétségtelen, hogy a huszadik századi, általam egyszerűen modernnek nevezett ember „megrendült öntudata” a hetvenes-nyolcvanas években került a mélypontra. A köztes állapotok: a végtelen lehetőségek felismerése és ezeknek egyik pillanatról a másikra történő esetleges elvesztése olyan helyzetbe hozta az embert, amit a művészetek kéz-
