Irodalmi Szemle, 1986
1986/4 - KRITIKA - Dusza István: A modern mítosz költészete
detben a „kifejezés lehetetlenségét” hangoztatva néztek, majd a megrendülésből eszmélve vállalták az ítélkezést. Mit vállalhat fel ebből önmaga számára kötelező érvénynyel Ozsvald Árpád mint csehszlovákiai magyar költő? Mindenekelőtt a létélmény kifejezését. Az intim szubjektivitás, ami a költészetet termő költői magányból fakad, így telítődik azzal, amit a Harlekin című opuszában megfogalmaz: Töröld le arcodról a festéket, / a rizsport, vesd le a bohócruhát! / Aranyozott tilinkód, pléhhegedüd / dobd a sarokba, hiába vonít / a szájharmonikád, / a taps ma este elmarad, / üres a nézőtér... / Ne oltsd el még a lámpád, / nézd meg jól az arcod a fényben / a meztelen tükör előtt. A „meztelen tükör” könyörtelensége egyszerre vádol, véd, bizonyít és ítél. A költő úgy lehet csak népéhez hű, ha ügyészi, ügyvédi, tanúi és bírói szerepét egyszerre tudja betölteni. Ezért vállalja-kéri az „ördögi pecsétet". Lehet, hogy mindez kritikusi moralizálás, sőt még inkább annak tűnhet a modern mítosznak mint modern költészeti formának és tartalomnak a keresése és felmutatása. Mindenesetre ehhez a bátorságot Ozsvald Árpád lírája fejlődésképének és a világirodalom legújabb csúcsteljesítményeinek ismerete adta. Összefonódások IV.
