Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - KRITIKA - Fülöp Antal: Evidenciák
A narrátor, a könyv főalakja, könyvkiadói szerkesztő, akinek a személyén át látjuk az eseményeket, egyes szám második személyben beszél: önmagáról... Igazán nem kis teljesítmény lenne a személyében egy egészséges, integrált személyiség fölfedezése, noha — bár erről a szerző konkrétan egyetlen szót sem mond, s ebben mutatkozik mag kifejező ereje — végig egyértelműen érezzük, hogy a főalak önmagától való ilyen fokú eltávolodása, (állapotának) hasadtsága nem pszichiátriai vonatkozású... Az érzékeltetés ilyen — vagy a sorok közé rejtett — módjain túllépve, Grendel eljut a „kifejező hangvételig”, ahol az undor, szeretet, elutasítás, egyszóval az írói vélemény a bemutatott dolgokról már magában a szöveg intonációjában érződik. Ettől élő és vibráló Grendel prózája. Az Áttételekben nem csupán logikailag összefüggő, egymás mellé és alá írt gondolatokat olvasunk, nem a leltározás szintjén begyűjtött tárgyi háttérrel találkozunk, mint — sajnos — elég gyakran még egyik-másik vezető prózaírónknál is, bár meglehetős beérkezettségük már lehetővé tenné a jó próza íratlan törvényeinek a megtanulását. Ehhez azonban irodalmunkban a tematika-, sőt a mennyiségcentrikusságról az esztétikai igényességre kellene áttolni a hangsúlyt. íme Grendel! Ahogy beleolvasunk, az első, ami megragad, hogy prózájának van pulzusa és vérkeringése. Ahol a tárgyi valóság belép a műbe, ott mindig megkomponáltan, azaz a pillanatnyi helyzet belső történéseit érzékeltetve, miközben a gondolatok (s azok árnyalt lerezgései) életáramként járják át a szöveget. Grendel ezzel meg is teremti a szövegnek azt az élő szövetét, amelyben evidenciaként hatnak a cselekmény bonyolult érzelmi-hangulati változásai. Olyan evidenciaként, amely nem igényli, sőt nem is tűri a magyarázatokat. Ebben a textusban olyan mulatságosan hatna minden (a dolgokhoz külön hozzáfűzött) magyarázat, mintha bőrünk egyik pontjára mutatva gyanútlan komolysággal fejtenénk ki, hogy ez itt szintén a bőrünk, mert... Ezt már csak azért jegyzem meg, mert irodalmunkban hasonlóan mulatságos prózával — ha olvasásuk közben éppen nem dühöng az ember — szép számmal találkozunk. Grendel párbeszédei igazi párbeszédek. Feszültségük a hozzájuk vezető belső folyamatok feszültségéből ered, azokkal szinkronban van, s amikor dialógusra kerül sor, szikraként pattannak elő a szövegből. Itt, végre, nem a tartalmat kibeszélő párbeszédeket olvasunk; nem a „— Jő? — Jó; — Nem fázol? — Nem fázom” típusú, jellegtelen, csupán az olvasói türelmet próbára tevő fecsegéseket találunk, amelyek csupán a lapszámot duzzasztják. Az Áttételekben ilyenek nem kaptak helyet! Ideális, vagy mondjuk inkább csak úgy, hogy kedvező körülmények között ennek a könyvnek ki kellene váltania az esztétikai értékeihez való fölzárkózás, majd a tdl- szárnyalás igényét, a benne ábrázolt valóság más, és esetleg még masagabb esztétikai szinten történő újraalkotását. Féltem ezt a könyvet. Először: féltem a visszhangtalanságtól, magyarán az agyonhallgatástól, amely miaz- máival mintha túlságosan is rábuggyant volna irodalmunkra. Másodszor: féltem attól, hogy valódi és kiküzdött értékeivel, de egymagában, eltompult és mentálisan sem egészen feddhetetlen irodalmi életünkben nem tud majd megküzdeni a szóemeltyűk által föléje beszélt művekkel. Pedig alkotáslélektani szempontból (ha a fentieknek csak a fele is igaz) már puszta megszületése is csoda. Drukkolok neki. A szépséghibáiról — mert hál’ istennek ez a mű sem egészen tökéletes — majd máskor, majd ha a fejekben és a szívekben egy kissé már otthonra lelt.
