Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - KRITIKA - Tóth Károly: Legvégső (formai) (ön)leszámolás

[regényei] szervesen egymásra épülnek, többé-kevésbé kiegészítik egymást. Bárhogy van is, mindkét esetben indokolt az összefüggések közelebbi értelmezése.

Kiindulási pontnak vehetjük a következőt. Az összefüggések halmazából kiemelkedik a tematikai összefüggés az Eleslövészet irodalmi-szellemi és az Áttételek irodalmi- intellektuális közege között. Vagy ami ugyanezt jelenti, az első regény elbeszélője és a harmadik regény elbeszélője között. Bizonyos, nevezzük így, strukturális, illetve perspektívabeli változás természetesen beállt közben, de ez a tematikai, illetve elbeszélői hasonlóság meglétén nem sokat módosít, épp ellenkezőleg; ez a változás valami irányultságra, esetleg fejlődési vonalra utalhat. Azért is érdemes ezt a tematikai-elbeszélői összefüggéshalmazt előnyben részesíteni, mert ez adja a regények keretét, magába foglalja a „történeti” részeket, amelyektől így nem szükséges elvonatkoztatnunk.

Kezdjük talán az elbeszélőkkel. Nyilvánvaló, hogy a látásmódot (vagy láttatásmódot) meghatározó legfőbb elem mindhárom regényben az elbeszélő. Ez a látásmód a regények folyamán érdekes módon változik, és a három elbeszélő összevetésekor szinte mérhetővé válik. Nézzük mindenekelőtt a megnevezéseket. Az elbeszélők megnevezése a három regényben egyre csonkul. Az Éleslövészetben megjelenő „elbeszélőből” a Galeri „EL”-jén keresztül a központi alak az Áttételekben a meg nem nevezhető .. .-ig jut, a grammatikaiig jelölhetetlen önmegszólító „én”-ig. Azt hisszük, méltán gyanítható ebben irányultság, így író nem ad „csak úgy” nevet központi alakjainak, de ha mégis spekulatívnak hatna ez az okoskodás, nézzük, milyen a viszonya a többi szereplővel, a közösséggel. Míg az Éleslövészet elbeszélője a tényleges elbeszélő, a mindent látó és halló, a dolgok fölé kerülő, tehát bizonyos (nem is akármekkora] távolságot élvező harmadik személyű alak, addig a Galeri El-je már szinte nem is elbeszélő, csak amolyan viszonyítási pont (térijén és időben), résztvevő, de még mindig harmadik személyben, az Áttételekben pedig szinte mindez eltűnik, illetve csak a közösség, én és én szembesül, minden más csak háttér, én és én között pedig pusztán (igaz, jelöletlen] grammatikai távolság húzódik, az én itt abszolút résztvevővé válik. Leegyszerűsítve e viszonyokat, míg az első esetben egyén és csoport (közösség) szinte teljesen elválasztódnak, a másik esetben egyén és közösség formailag (is) egybemosódik, a harmadikban pedig a közösség mint olyan kiesik, és az egyén állítódik szembe önmagával, a névadás is felesleges lesz, nincs őt kitől megkülönböztetni. Egyén, közösség és én együttese bontakozik ki ily módon a három regényben. Ugyanezt szemlélteti a regények hangvétele is. Az Éleslövészeiben dominál az elítélő, a leszámoló hangvétel (a groteszk, az irónia, a gúny, dfr legfőképp a paródia), a Galeri hangvétele ehhez képest kimondottan visszafogott, a megértés, az együttérzés, az azonosulás kap hangsúlyt, az Áttételekben mindez már csali lehetőségként van meg, a domináns hangulat a kiábrándultság, a nihil. Még a regénycímekben is tettenérhető mindez: Éleslövészet, a lövészet kifejezés távolságra utál, a Galeri bentlevőséget, cinkonsságot fejez ki, az Áttételek merőben közömbös fogalom. „Antiregényből” regény, a regényből monológ lesz. Az Éleslövészet minden torzultságá- val együtt már-már idilli kép, és mint olyan felületes az Áttételek önmarcangolásához képest; amazon még kacagni lehet (sőt kell), ezen már mosolyogni való sem akad. Természetesen az Áttételek énje nem személyeskedést jelent, itt is szó van a közösségről, sőt csak itt van igazán sző róla, az énen keresztül a közösség legmélyebb rétegeihez jutunk be-nne.

Azt hiszem, felesleges folytatni. Egy kis merészséggel és sarkítással azt kell monda- nuak. Grendel az ábrázolástól (Eleslövészet, Galeri) eljut az őszinteségig (Áttételek] — formailag találva meg ennek lehetőségét. Hallgassuk meg újra, mit mond EL a Galeri utolsó előtti lapján: „A harag napját követő hetek és hónapok azonban megérlelték EL-ben a felismerést, hogy az elszámolás, vagy ha így jobb: a Ďeszámolás, vagy még inkább: a íeszámolás napja legfeljebb csak elodázható. S akkor nem lesz kibúvó, és EL döntései, EL választásai, EL tunyasága, EL hallgatásai — minden a mérlegre tétetik." (Kiemelés a szerzőtől) Ezt a „mérlegre tételt” nevezzük itt őszinteségnek. Természetesen az ábrázolás és őszinteség szembeállítása merőben alkalmi csupán. Az ábrázolásnak is fontos összetevője az őszinteség (főleg a Grendeléhez hasonló szubjektivizált regényben), óe hát ki állítaná, hogy a különböző ábrázolásmódok nem nyújthatnak alkalmat a szerző, az író, vagy mondjuk inkább azt, az elbeszélő nézeteinek elfedésére, ki nem morgására. Grendel valahol itt tört át nagy lendülettel, és nem az őszinteséget igazította az ábrázoláshoz, hanem az ábrázolást az őszinteséghez. Míg első regényeiben több