Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - KRITIKA - Tóth Károly: Legvégső (formai) (ön)leszámolás

látószögön közelített alakjai, helyzetei stb. felé, az Áttételekben ezt feladva, pusztán egy látószöget hagyott nyitva az olvasó és önmaga előtt. Ehhez még hozzájárul az a már szinte írói telitalálatnak számító megoldás, hogy az Áttételek „te” alakú ön- raegszólító módja minden kiszőlásosság nélkül, közvetlenül szól az olvasóhoz is, a monológ kissé az olvasó monológja is lesz, de mindenképpen őszinteséget hitető-fokozó tényező. [Nem vehetjük rossz néven, ha valaki a regényben saját belső monológját véli felfedezni, vagy esetleg az író személyes problémáit látja benne — a stílus gördülékeny- ségéből, az őszinteség szokatlan megsokszorozódásából ez egyenesen következik. Mert bár az Áttételek tényleg áttételek beépítésével íródott (az elbeszélő, az egyénen keresztül kibontakozó csoport, réteg, illetve közösségi problémák stb.), mégis a három regény közül ez a legközvetlenebb, áttételek nélkül ható regény.]

Az eddigiek során már többször kísérletet tettünk az Éleslövészet leszámolásai és az Áttételek önszembesülése között valamifajta hasonlóságot (azonosságot) kimutatni — feltételezni, felvetve a kérdést, vajon ez az önszembesülés minősíthető-e leszámolásnak Js egyben, illetve hogy a Galeriben beígért leszámolás megvalósul-e egyáltalán az Áttételekben? Itt már elmondható, hogy ez az önszembesülés semmiképpen sem azonosítható á leszámolással, és a fent jelzett fogalomsort sem követi (követheti) a leszámolás fogalma, az elbeszélő ugyanis a kelleténél erősebben azonosul önmagával, szinte sajnálja magát, így a végsőkig nem tud elmenni. Erről még lesz szó. Bennünket most mégis a leszámolás foglalkoztat, amely végül is megvalósul a regényben, nevezetesen a formai leszámolás. Az előbbiekben már érintettük a problémát, csak akkor nem volt alkalmunk nevén nevezni. Grendel minél inkább közelít az individuumhoz, annál inkább fel kell hogy adja a regény addig használt sokrétű formai eszközeit. Vagy pontosabban

— a kifejezendő téma szolgálatába kell állítania. Míg első regényeiben a különböző ■elbeszélő perspektívák (nézetek, jellemek stb.) halmozása — egy meglehetősen mobil szerkezeti keretben — határtalan írói lehetőségek előtt nyitott utat, később egyre inkább be kellett látnia, hogy mint minden az irodalomban, ez is egyszeri, és megismét- Sése zsákutcához vezet. Nem volt ez formai megújhodás, inkább csak formai tisztázódás, annak a felismerése, hogy az Áttételekben csúcsosodó formai „elszegényedés”, leépülés tartalmilag kompenzálódik. Ebben az értelemben Grendel regényei kísérletezésszámba mennek, célja a dolgok mögé való férkőzés. Jó értelemben vett kísérletezés (és leszá- snolás) volt ez, nem önmagával, és pláne nem az olvasóval; Grendel az írással kísérletezik — azzal, hogy miként lehet a legtöbbet elmondani. Regényei ebben az értelem- iben irodalmi kalandok, afféle „bevezetések a szépirodalomba” — és mi, sivár irodalmi Hétköznapjaink közepette, szívesen engedtünk e kalandnak.

Még az írás legelején használtunk egy szokatlan fogalmat, a regények tartalmi oldalát filozofikus oldalnak nevezve vele. Most megpróbálkozunk ennek bővebb kifejtésével. A Grendel regényeiben kibontakozó gondolatiságra túlságosan szegényes a tartalom kifejezés, az egész gondolatiság ugyanis annyira zárt, olyannyira önmagából építkező, hogy méltán illik rá a bölcseleti kifejezés. Ez a bölcseletiség ilyen egészként már az Bleslövészetben adott, a továbbiakban nem is módosul, csak a megközelítés és kifejezése lesz mindig más. Ez a kifejezés pedig leginkább Musilra emlékeztető. Az egyén filozófiája ez, az egyén szerepéről alkotott bölcseleti rendszer, amelyről a musili értelemben soha nem lehet lezárhatóan, befejezhetően írni. Grendel természetesen mindvégig író marad, és ha regényei teletűzdeltek is esszészerű passzusokkal, kerek, már-már önálló, tanulmányszerű betétekkel, ezek mindig az alakokra szabva jelennek meg. Maga az író sosem szólal meg közvetlenül, ebben az esetben elveszítené írói mivoltát. E bölcseleti rendszer tehát csak mint lehetőség jelenik meg, a fentiekben vázolthoz hasonlatos. A fent vázoltakat azonban még néhány dologgal ki kell egészítenünk.

Grendel első regényében antiregényről beszélt, pontosabban „nem(zetiségi) antire- gény”-ről. Ha ez igaz, akkor miért ne beszélhetnénk antiíróról is, nem(zetiségi) anti- íróról. De mitől lehet égy író „anti”? És vajon Grendel az-e? Kétségtelen, hogy a grendeli elszámoló lövöldözgetés erős tagadásigényből fakad, merőben értelmiségi alapállásból, a megkérdőjelezés szintjén. De mitől lesz „anti” e megkérdőjelezés? Véleményünk szerint attól, amit megkérdőjelez.

Grendelnek nem kell sokat keresgélnie, hogy kemény dióra találjon. Közép-Európa némzeti-nemzetiségi-kisebbségi létének legérzékenyebb pontja öröktől fogvá a kultúra