Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - KRITIKA - Tóth Károly: Legvégső (formai) (ön)leszámolás

elvek fontossága értékelődött le szinte észrevétlenül, vált követendő normák helyett egyre messzebb távolodó tájékozódási ponttá”, hanem arról is, hogy a régi puritán erkölcsiséget szimbolizáló Hedvig nénik már az emlékezetben sem léteznek. Nem valami összehasonlítás, összevetés révén döbbentünk rá önazonosságunk elvesztésére, a tényre, hogy múlt és jelen között képződött volna észrevétlenül szakadék; akik a régi erkölcsiséget már nem ismerhetik, azok is az önazonosságkeresés útját Járják. A fiatalok, akiknek válla még nincs megterhelve a „megemésztetlen” gondolatok zsákjaival, ők is öngyilkosságba hajszolódnak, vagy legalábbis „kedélybetegek” lesznek. Fura évszám az 1914-es az Áttételekben, valami lassan indulót sürget és jelzi megvalósulásának lehetetlenségét.

A történelem nélkül e periférikus kisszerűség megérthetetlen. Aki szembenéz a maga kisszerüségével, annak a történelemmel is szembe kell néznie. Mert „hiába írod le vagy térképezed föl hazád hegységeit és vizeit, a folyókat nem tudod kitéríteni medrükből, sem a hegytömböket elmozdítani a helyükből”. Az idilli 1914 előtti „status quo” hegyeket, folyókat mozgató felborulása egyben az individuum „status quojának” is kimozdí- tója — nem visszaállíthatatlanságában rejlik a tragédia, hanem állandó mozgásában.

Valahogy így szerveződnek a gondolatok az egyén, az individuum köré az Áttételekben és nem csak az Áttételekben. Ez az, ami Grendel mindhárom regényének a monda^ nivalóját egy nagyon erős szálra fűzi. „... az individualizmus a szabad ember önzése a köz érdekében” — jelenti ki az Áttételek medikusa. És ez egy nagyon fontos kijelentés, a szembenézés (talán első] momentuma... Értékét csak növeli, hogy a vázolt önazonossághiány, a perifériáiét a kisszerűség közegében fogalmazódik meg. És bár kimondója, a medikus is az útkeresők egyike, szavai egy kis életet visznek a közösségbe. „Ti azt valljátok, hogy az életben vannak fontos és kevésbé fontos értékek. Én azt, hogy az ilyen fontossági sorrend mindig önkényes és pillanatnyi. Hogy nem létezik olyan más érték, amely végett érdemes korlátoznunk a szabadságunkat. Nem biztos, hogy a szerelem értelme a házasság. Nem biztos, hogy minden érdekközösség barátság. Nem biztos, hogy a gazdagság megóv a lelkiismeret számonkérő szavától. Nem biztos, hogy magyarnak lenni nagyobb érték, mint kínainak. Nem biztos, hogy nem érdemes meggyőződésünkért vásárra vinni bőrünket. Mivel minden az időben történik, hamar változik és avul.” Prófétikus szavak ezek? Természetesen, hűen tükrözik a századelő utópia-műhelyét, de azért valami diszharmonikus elemet is beleoldanak, amennyiben nem a kollektivizmus, hanem az individuum szempontjainak a megszólaltatói. (Egyébként az Áttételek második részében az ilyen prófétikus megnyilvánulások már lehetőségképp sem jöhetnek számításba, ott a legpozitívabbnak felmutatott megnyilvánulás is a fohász szintjén mozog.)

Grendel láthatóan az individuum mellett kötelezi el magát, a személyiség és az egyéniség mellett. Ez a személyiség nem utópiaként, se nem nosztalgikus ábrándképkéht jelenik meg nála, hanem az adekvát ember mércéje szerint. Ezért tartja, hogy csak az önmagával azonos ember vonható felelősségre, illetve egy embertől csak ez az adek- vátság kérhető számon. Tettei semmiképp sem, azok már csak következmények, az útkeresés gesztusai.

Tételezzük fel, hogy az Áttételek második részét (a monológot) olvasva kialakul az a meggyőződésünk, hogy ott az önszembesülés már szinte a leszámolással érintkezik. Mert ténylegesen a regény egy csapásra vált hangot, a kiábrándultság, az értelmiségi nihil, a talajvesztettség az egyéni életpálya abszolút zsákutcáját vetíti elénk. A kiadói szerkesztő félreérthetetlenül a GaZerZben felvillantott önszembesülés meredek lejtőjén találja magát, és sodródik a gördülékeny mondatok és stílus zuhatagában, minden bizonnyal ama bizonyos leszámolás felé. Mi sem természetesebb, mint e feltételezésmegállapítás tükrében utánajárni: vajon milyen kapcsolat áll fenn az Eleslövészet leszámolásai, a Galeriben előlegezett el-be-számolás és az Áttételek önszembesülése (önleszámolása) között. Erre az is inspirál, hogy első látásra is nagyon sok hasonlatosságot fedezhetünk fel a három regény között (tematikai, tartalmi, szemléletbeli, írástechnikai stix), melyek aligha magyarázhatók pusztán azzal, hogy mindhárom regény egyazon szerző műve. Feltételezhető, hogy itt vagy nagyon komoly és átgondolt szerkesztéssel állunk szemben (ami azonnal felveti a trilógia lehetőségét), vagy olyan, bizonyos mértékig véletlennek tekinthető írói fejlődési vonalról van szó, melynek egyes állomásai