Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - KRITIKA - Tóth Károly: Legvégső (formai) (ön)leszámolás
LEGVÉGSŐ (FORMAI) (ÖN) LE SZÁM OLÁS (Az ábrázolástól az őszinteségig vezető út Grendel Lajos regényeiben) Tóth Károly Grendel Lajos harmadik regénye már nem volt rendkívüli irodalmi esemény szellemi életünkben. Bár nagy (és némileg bosszú:) várakozás előzte meg megjelenését, a,,k|j? tikai élet és érdeklődés minthá megfeledkezett volna a végre könyvesboltjainkba kesält Vékonyka könyvről. Nem beszélve arról, hogy a könyvből még mindig találni példáinkat a könyvesboltok polcain, ami az olvasóközönség érdeklődésének lanyhulásáréj’% tanúskodik. Éppen olyan elgondolkodtató tény ez, mint az a pár évvel ezelőtti Volt, amikor az Éleslüvészet szirite egyik napról a másikra tűnt el a boltokból, hogy reményt keltő beszédtéma és reménytelen beszerzési probléma legyen. Ma már csak megemlítjük az új regényt: olvastad? Igen, már megjelent. Nem rossz!... Beszerzés? sem jelent problémát. Ez utóbbi természetesen a megnövekedett példányszámnak is be» tudható, az előbbire azonban bárhogy keresnénk is, ilyen egyszerű (matematikai) magyarázatot aligha találnánk. Megszoktuk volna Grendelt? Vagy leszoktunk róla? Miért szorult egycsapásra az olvasói élmény szűk kis szobájába (mert hiszen azért elolvastuk). Vagy kérdezhetnénk azt is: miért nem tud kitörni e meleg kis szobából? A kritikus természetesen „mindig” olvasópárti, ilyen minőségében mi mást tegyen, fellapozza újra a könyvet, és világossá válik előtte minden: a könyvben van a hiba! Csak hát mi is ez a hiba? És már le is tért az elemzés útjáról, a könyv — ha egyáltalán ez a lehet; séges kérdésfeltevés — az okok megszámlálhatatlan tárává válik, amelynek végpontja ■ŕ- akár megírődik „kritikája”, akár nem — egy önelégült sóhaj lesz: lám-lám, már Grendel sem a régi! A dolog szociológiai oldala, az ugyanis, hogy mi van akkor, ha esetleg mégis jó a könyv, majd egy adandó ankét alkalmával nyer egy félmondatoyí, nem sokat mondó, de annál többet sejtető kielégülést. De megeshet az is, a meleg kís szoba csöndjét máshol kell keresnünk, éppen a könyv hatásában, félreértelmezhetetlén- ségében, abban, hogy nagy precizitással fogalmaz meg egy rétegérzést, annak a rétegnek a közérzetét, melynek (minő balszerencse) hivatása az irodalom, következésképp kritikusunkét is. Teszi pediglen ezt nem kevés gúnnyal, kritikával, de még ennél is több őszinteséggel, hogy végül kritikusunk vagy nem képes szólni többé, vagy nem hajlandó
