Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Csáky Pál: Kései látogató (elbeszélés)
öregedő vénlánynak, kérdeztem magamtól. Es mit nyújthatok én neked? Ugyan, ne légy már ilyen naiv — korholtam magam. Te már csak korlátozott lehetőségeket remélhetsz az élettől. Igaz, te nem tehetsz az én gátlásaimról... Arról sem tehetsz, hogy ilyen csodabogár vagyok. Az élettel állandó harcban álló valaki. Aki dühös volt az életére, amelyet elszigetelt, magányos farkasként kellett leélnie. Amíg nem jöttél te... Tudtam, persze hogy tudtam, már az első találkozásunkkor, hogy nős vagy, gyerekeid vannak, hiába próbáltad meg eltitkolni. Titokban élveztem kitérő válaszaidat, játszottam a tűzzel... Azután magadhoz vonzottál, mint a mágnes, és nekem nem maradt egyéb tennivalóm, mint engedelmeskedni. A te szereteted, gyöngédséged birtoklása vált csakhamar az egyedüli életcélommá. Egy mosolyé, egy simításé... Mindent, amit Erdős Zita Annamária jelentett, én neked adtam, önkéntesen és önzetlenül, és nem kívántam semmi egyebet cserébe, csak hogy el ne vess magadtól .. Soha nem gondoltam volna addig, hogy ember így ki tudjon üresedni a szeretetért, hogy mindent képes legyen feláldozni érte. Még azt a legdrágábbat is, amit pedig addig ezer konfliktuson át sikerült megőriznie: a büszke tartását, felemelt fejét. Hiszen megegyeztünk, jól mondtad az előbb, megegyeztünk mindjárt az elején, afféle kis társadalmi szerződést kötöttünk, nem kerülök konfliktusba a családoddal, nem veszlek el tőlük... Skizofréniássá váltam a szeretetedért. Néhány hónap után elmondtam neked az életemet és legféltettebb kincseimet, a szerelmeimet is. Kiadtam neked azokat, akik addig az életet jelentették számomra. Akkor mondtam legelőször, hogy te vagy a legnagyobb közöttük. A mi kínban tépődő, titkolt szerelmünk a legfontosabb mindegyik között... — Rosszul vagy? — kérdezte a férfi. A nő nemet intett, picit el is mosolyodott hozzá. — Sápadtnak érezlek — mondta a férfi. — Hidegnek, áttetszőnek, földöntúlinak. Aggódom érted — mondta őszintén. A nő megint kemény hangon szólalt meg: — Ne légy cinikus. Kérlek. — Őszintén gondoltam — válaszolta a férfi bizonytalanul. Ha előadni mentél valahová, rohantam hozzád. Amikor megtudtam, hogy vidékre készülsz, már ott vártam rád. Azt hiszem, őrült voltam ... Különben hogy lehetne megmagyarázni, hogy valaki harmincnyolc éves fejjel rohan a Tátrába, amikor megtudja, hogy egy szanatóriumban ott a fiad? Miért vesz ki hirtelen egyheti szabadságot, miért hazudozik összevissza, hogy egyáltalán elengedjék a munkahelyéről? Miért áltatja a gyereket egy héten át azzal, hogy véletlenül épp a szomszédos üdülő beutaltja, miért fizet le főorvosokat, hogy ki ne rúgják egy hétig? Miért boldog és miért kényszerít rá a hét végén téged, hogy a gyerek előtt együtt játsszátok tovább a véletlen találkozás történetét? Végső soron mindig peches voltam, ennyi az egész. Azt hiszem, a legjobb sportosan fölfogni a dolgokat. Zitácska, maga naponta háromszor férjhez mehetne, ha akarna — mondta a kollégám. Ilyen fejjel, ilyen alakkal... Csak ne lenne annyira átkozottul igényes ... Magának jó egyedül maradni? A főnök, amint tehette, magasabb beosztásba helyezett, Zitácska, magának minimum ez kell, nekem van érzékem ahhoz, hogy felbecsüljem az emberek formátumát... Aztán kijózanodott. Még csak pofon se kellett hozzá. Zitácska, kedves, hazavihetem? Nem. Zitácska kedves, meghívhatom egy... Nem. Zitácska kedves, ... Nem. Nem. Nem. Zitácska, maga egy őrült — mondta ekkor ismét a kollégám. MIÉRT KELL MAGÁNAK ALLANDÖAN SZEMBEFORDULNIA AZ ÉLETTEL? Egy ilyen nőnek! Egy jottányit azért csak mégis kellene hajolnod — vélte a kolléganőm is. Nagyszerű lány vagy, de ... Hogy mondjam el nekik, hogy nem bírom el a korlátokat, az olcsó igénytelenséget és szenvedek a közönségességtől? Hogy utálom a fiókolást, a kategóriákat, a skatulyázást? Érted mindent megtettem volna. Azt hiszem, még most is megtennék. Apa és anya válása megviselt. Később anya halála is, erősen. Nagymama szerencsémre rendes volt, magához vett, együtt éltünk, amíg ő is el nem ment. Én az életben leginkább csak váltam az emberektől. Apát ritkán láttam.
