Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - Mészáros Károly: Szombat délelőtt (elbeszélés)
SZOMBAT DÉLELŐTT Mészáros Károly Azon a szombat délelőttön is, mint minden szombaton, lementéi az üzletbe. Zsebedben ott lapult a vékony papírszelet, amelyre ifjú élettársad felírta a bevásárlás tételeit: kenyér, kávé, tej, cukor, zöldségféle. A bolt felé tartva határoztad el, hogy a zöldséget a piacon veszed meg, s megiszol egy kávét valahol útközben. Jólesik egyedül lenned egy kicsit ezen a derűs szombat délelőttön; friss tavaszi illatok szállnak a levegőben, és a fellobogózott kisváros ünnepre készül. Te nem készülsz semmire. Megveszed a felírt cuccokat, és kész ... Mész haza. Csak azt kívánod, ne romoljon el a délé- lőttöd. Jó volna találkozni Lacival, egyetlen barátoddal, aki nem hagyott cserben a nehéz időkben sem; veled volt, amikor mint egy állat kínlódtál, és mocskos szájú emberek becsméreltek. Jó volna találkozni vele, beülni egy kávéra, megbeszélni a világ ügyes-bajos dolgait, meg mindent, ami adódik. Tudod, hogy aztán odahaza megint jön a szemrehányás, bűneid sorolása: hol maradtál ennyi ideig, mit csináltál a városban? Biztosan megint a lányokat lested, vagy a volt feleséged háza körül ólálkodtál. A férfiak mind egyformák! Annyi a bűnöd, nem fogy el soha! Pedig abból egy szó sem igaz. Összeköltözéstek első évében igyekeztél meggyőzni új asszonyodat, mondván, nem kell a dolgokat felnagyítani: az ember elbámészkodik a városban, lődörög egy kicsit. Ha nem töri magát, nem tolakszik, nem veszekszik ideges emberekkel, hanem szép komótosan elmegy ide is, oda is, megvesz mindent, köszön az ismerősöknek, megáll egy-egy szóra a barátokkal, beül a piac melleti kis kávézóba — egészen felüdül, megnyugszik. Nincs ebben semmi rossz, mondtad, egyáltalán semmi rossz. A heti hajsza után igazán megérdemel az ember egy kis pihenést. Az asszony azonban csak szórta vádjait, szórta szünet nélkül. Belekeverte régi életedet, mindent. Eleinte visszavágtál, szóváltás kerekedett, veszekedés, aztán ráhagytad. Jobb a csend. Első feleséged is zsémbelt emiatt. Az együtt töltött tizenhét év ugyan felőrölte a zsémbelést, elmaradt a szöveg, ám jött helyébe más: a közöny. Az unalom. A ridegség, az öldöklő magány. Amikor úgy érezted, hogy megfulladsz, hogy leveted magad az emeletről. Aztán nyílt kiút: váratlanul és csendesen, hogy annál nagyobb vihart kavarjon.
