Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - Mészáros Károly: Szombat délelőtt (elbeszélés)
Nem igaz, hogy volt feleséged háza körül ólálkodsz. Mi értelme volna? Vége. Elhagytad, nem tehetsz jóvá semmit. Azt nem mondhatnád, hogy nem jut soha eszedbe. Nem lehet a múltat elfelejteni. Felsejlik benned nemegyszer, felidézik a tárgyak, a helyek, az emlékek. És fáj, hogy minden ifjúkori Ígéreted teljesületlen, és most már végképp teljesíthetetlen. Nincs tovább. Lebegsz a levegőben. Tizenhét év emlékei... Beleivódott ő a testedbe, rögződött a mozdulataidban, nem tudod levetni, mint egy ruhát. Pedig azt várják tőled. Magad is. Kis belső csatákat vívsz naponta. Egyszerre csak megszáll a kép, egy villanás ... Ahol most élsz, még nem talaj, csak föld. Terméketlen, iszapos. Talán megnyugszol a sok baj és gond közepette, és megműveled. Vagy még jobban belesüppedsz! Csak a kislányodat láthatnád többször! Néha azért járod a város utcáit, hogy találkozz vele. Szinte naponta eszedbe jut. Látni szeretnéd, beszélni vele, becézni, babusgatni, mint annak idején, amikor még együtt éltetek. Megsimogatni hosszú haját, és gügyögni: jól van, no jól van, nincs semmi baj... S ha találkoztok!? Elfordítja a fejét, úgy néz rád, mint egy idegenre. Milyen nagy már! S te nem tudsz róla semmit, nélküled lesz ember — nagylány... Eltávolodtatok egymástól. Maholnap férjhez megy, és te nem tudsz róla semmit. Eleinte megpróbáltál kapcsolatot létesíteni vele. A bírósághoz fordultál, hogy érvényt szerezz jogaidnak. De nem lehet a törvény által összekötni azt, ami elszakadt! Naponta hívtad telefonon: — Találkozzunk! Itt a cukrászdában megeszel egy süteményt, emlékszem, mennyire szeretted. Még mindig szereted? Én megiszom egy kávét... És beszélgetünk, beszélgetünk ... Mindenről: az életről, az iskoláról, erről-arról, könyvekről és focistákról... — Nem, nem lehet, apu! S már hónapok óta nem láttad! Az üzletben sokan vannak. Kosárért sorakozol, aztán kiderül, hogy a tej is elfogyott. Most már mindenképpen be kell menned a városba. A tejcsarnokban biztosan kapsz még tejet. Gyorsabban kapdosod le a holmidat a polcokról, sietve beállsz a pénztár előtti sorba. Fiatal lány sorakozik előtted, feszes farmerban. Nem hazai gyártmány, nézed meg jól a nadrágot, és benne a formás lányalakot. Győri, mondod magadban. Győri nadrág. Győrben vette hatszáz forintért. Neked is át kellene menned. Könyvekért és pálinkáért. Mindenről lemaradtál az utóbbi időben. Belül kiürült minden. Kívül is — egészen lerongyolódtál. Azokban a ruhákban jársz, amelyeket még sikerült a lakásodból elhozni. A személyes holmik ... „A személyes holmijaidat magaddal viheted — mondta a feleséged. — Semmi mást!" Ott állt a falnál, sápadtan, legörbülő szájjal. Néhány ősz hajszál a hajában idegesen összekunkorodott. Szombat délelőtt volt (életedben minden fontos esemény szombat délelőtt történik), robusztus férfiak hordták le a könyveket az autóba. Felfogadtad őket, mert tudtad, nem lesz erőd semmihez sem nyúlni. Ott tébláboltál körülöttük, a bútorok között... Személyes holmijaid ... Valaha — hány hete? — itt minden a tiéd volt, „személyes holmid” volt minden; minden tárgy, bútor, fal, ágy, a levegő. És a gyermeketek. Hol van a gyerek? Ott áll meghúzódva a sarokban, figyeli, mit művelnek az emberek. Fájdalom hasít a szívedbe, legszívesebben elfutnál... Minek mindez? Tudod, hogy néhány könyvet — a kedvenceit — behordta a gyerekszobába, eldugta, nehogy elvigye az apu. Nem, nem viszem el, ne félj; legszívesebben semmit sem vinnék el... De hát... Szükségem van a könyvekre, nem vagyok ember nélkülük, nem tudok dolgozni, élni se nélkülük, és sohasem lesz annyi pénzem, hogy újból megvegyem őket. — A Remekírókat és Déryt ne vidd el — mondta a feleséged halkan. — A lányod maholnap gimnazista lesz, szüksége lehet rá. — Jó — mondtad, s intettél a férfinek, hogy tegye vissza. Még egyszer végignézted a világos Déry-köteteket, búcsúztál tőlük, mert tudtad, már soha nem tudod újragyűjteni őket.
