Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - HOLNAP - Farnbauer Gábor: Prózaversek

hat! Mert ugyanazok! Meghasadna a minden, ha két ilyen akármit összecserélnénk! (11) Ne képzeljük tehát az autonóm, összetéveszthetetlen individualitást valamilyen szecessziós oszlopfőnek!

(7) A bárhol akárhol. Akár valahol; tehát: itt és most. Vesd össze: „Miért pont én vagyok én?“

(8) Ne lepődjünk meg, pontosan kétszer számosabb! Fölfuvalkodott- ságában bárminek az ellentétjét is tartalmazza. így lesz nulla, és így lesz sok. Az integrált személyiség, ha összetettségében is, de semmilyen, neutrális.

(9) (Himnusz a posztmodern prózához)

Akarok; (kétkedve:) Akarok. Elapadt gesztusok lógnak rólunk. A házmester a kapualjban álldogált, Terry Moortgattal beszélgetett, a révkalauz lányával, aki egy emeleten lakott velem. Azt mondta: ,,Légből kapott mondatok, akárcsak mi magunk.“ A halott magány szélsőséges, de halott közösségiség. Számtalanszor próbáltam sejtközeibe jutni Terryvel, másokkal is, ó, nem testi értelemben, nem testi érdekkel, de ebből a bokáig érő óceánból lehetetlen kigázolni. Bár az alkalom hozta, mégis rendszeresek voltak találkozásaink. Én épp az egyletből jöttem haza, amikor beléjük botlottam a megjegyzés folyosóján. Mint három óvatos csiga dugjuk ilyenkor össze fejünket; van ebben valami fájdalmasan visszás. A következő bekezdésben még hangot adok elégedetlenségemnek. Mint szitán a finom por ..., sűrűn, aprólékosan, nagy felületen mellőzzük egymást. Persze, vannak azért találkozások, csak ez az együttlét — mint a homokóra, megfoghatatlan, akár az idő. A „másik“ átcsorog az ölelkezés garatén. Ráadásul az idő nem múlik.

Teátrálisan ráböktem a csengőgombra — „Ez az, épp ez az, mert különös, hogy nem voltunk, de még furcsább, hogy nem leszünk. Persze csak most, hogy már vagyunk. Vannak érzéseink, amelyek nem önmagukról beszélnek.“ Terry bevásárlószatyrára támaszkodott, és fürkészve elmerült a házmester szemében. Fülével is felé fordult, de az botját sem mozdította. „A pincében megint pókhálók vannak, és valami, valami elmúlt; nekem már sosem lesz pisztáciazöld melltartóm?“ — utolsó szavait már csak suttogta; olykor, bevallottan, erős félelem uralkodott el rajta sötétben. Most is meg- adóan az ujjam elé állt, hogy rámutassak. Remélem, felkapcsoltam a villanyt — gondoltam. „Cseng a fülem — csúsztatta megjegyzését a vakablakos csendbe házmesterünk —, a minap tételesen összetörött az összes egész ablaküveg, ma pedig az evidens szilánkokkal azt az illúziót keltjük, hogy minden ép, ha nincs huzat.“ Ahogy megjósoltam, kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Az illúzió meg- megfeneklik, ennek azért örülök; sőt, alig-alig mozdul a zátonyokról. Csak odábbpöcköltem a felmosórongyot, és cipőm orrával csillag alakban szétmaszáltam a piszkos vizet. Ezt igazán nem kellett volna, mert már amúgy is meg volt hűlve. Elővettem a zsebkendőt, és hogy ne fordítsak hátat a társaságnak, rézsűt átnyúltam a vállam fölött, majd hátulról a térdem mellett, könyökömet bal sípcsontomnak támasztva, orrához illesztettem. Hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentve, kedveskedve megcibáltam, és a tisztítást elősegítendő periodikusan meg-megszakítottam a kiáramló levegő útját. Másik kezemmel közben a kamraajtó kilincsén tartottam magam, csakhogy a kabátom mandzsettája beléakadt a fényes rézkulcsba, és egy