Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - HOLNAP - Farnbauer Gábor: Prózaversek

Ebben az alantas, de megfoghatatlanul furcsa viselkedésben a szellem legfontosabb képessége érezhető — a reflexió. „Saját“ kulcsával „más“ ajtaját feszegeti az ember. Bár másokban és öntudatlanul, de kívülről közelít megtévedt önmagához. „Legyünk talán együtt egyedül!“ (1^ „És te ki vagy? Még(2) nem tudom, de majd kitalálod!“ [Kalle Holmberg, Paavo Haaviko: Vaskor(3) „Túl az ideg s bőr szabta határon .. .“(4, 5] (Tőzsér Árpád: Férfikor) .. minden határon túlmenő barátok.“(5] (Nádasdy Ádám: Mit kell tudni az angyalokról) .. Itt vagyok, (Vagy ott, vagy másutt.. .“(5, 7) (T. S. Eliot: Négy kvartett) Magányom(6) az Iródiában(7] fog együtt lenni; Mert soktól a semmi többel sok.(8) Mert én az egész világon akarok(9] fennen egyedül lenni!(10) (1) Egy vicc poénjával indítva — a csattanó azért csattanhat. Magá­nyunk már akkor is elveszett, ha magunkkal vagyunk. A megkötött indulat viszont lefogott kéz, sehogy sem érint, semmit sem érint. Pedig az én szintetikus, tehát eredendően nincs, és egyértelmű ter­mészetességében hamis. (2) Ez az egykor talán „még“ ma már „már“ is. (3) Nem alaptalan a hivatkozás. A Kalevala van annyira amorf, hogy pontosan az én relativitásáról szóljon — vagyis tulajdonképpeni identitásunk kérdésességéről, az önmagunk nélküli, végtelen ma­gányról. (4) Hollétünk nyilván összefügg mibenlétünkkel! Ez a szikár imperati­vus maga a „semmiből édesedő csepp“. (5) Mi is állhatna utunkba önmagunkban? — Hacsak nem önmagunk! Hát nem a legszilárdabb én a leghasadtabb?? (6) Egyedül, mint az elektron. Kérem, az elektron abszolút identitás! Két elektron nem is ülhet egy padba, két elektron nem is találkoz­

Next

/
Oldalképek
Tartalom