Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - HOLNAP - Farnbauer Gábor: Prózaversek

Nos, az volt az érdekes, amikor a megrovás pillanatában szembesültünk — én, apám és pár megkerült holmi, használhatatlanok és érthetetlenek egy tízéves gyereknek. Apám azt kérdezte, mi szükségem volt rájuk; ját­szani, válaszoltam; akkor játssz, parancsolt rám. A tárgyak ott hevertek mellettem a rekamién, gondolataim őrülten kombináltak szorultságom mozdulatnyi mikrokozmoszában, de fogalmam sem volt, mire valók... Szinte megfeszültem tanácstalanságomban; valamit tenni, valamit tenni, dohogott teljes gőzzel gyermeki agyam. A szükségszerű sikertelenség, az abszurd tehetetlenség és lehetetlenség szinte émelyítő érzésével az egye­düli, a legszerencsétlenebb dolgot tettem végül — félig kiegyenesített mutatóujjal elkezdtem ide-oda pöckölgetni, piszkálgatni a tárgyakat, mint az állatkerti gorilla az ürülékét... Dehogyis durcáskodásból, dehogyis gyerekes rebellióból! Életre, létre szóló tapasztalat volt ez. Ekkor tanultam meg érzékelni, ha öntudatlanul is, magára hagyott indulatként a sürgető mindenséget. Ez a helyzet azóta is jelenlétünk legáltalánosabb modellje számomra — itt hever előttünk a lét, unszoló, kényszerítő és vak tolakodással, és végképp nem tudjuk, ntit kezdjünk vele és magunkkal. Esszé az angyali üdvözletről Giottónak, a neves és találomra kiválasztott, későgótikus-korareneszánsz festőnek nem volt szüksége arra, hogy glóriás szentképein szakállt fes­sen Máriának. De úgy is lehetne mondani, ezeken a képeken a glória végső soron Mária szakálla. Mária elidegenített szakálla. Persze, hogyan is festhetett volna igazit! Az emberi jelenség immanens természetfölöttiségét önmagán kívülre, egy föltételezett természetfölötti külvilágba, angyalok közé idegenítette a középkori szellem. De azt is megnézhetjük, mivé lett az ily módon normalizált ember. A reneszánsz minden pozitívuma mellett máig is csak sajnálkozhatunk a reziduális, profán szabadság ürességén! Esszé az ember kulcsáról „Az emberek ...“, mondja az ember lekicsinylőén és rosszallóan. Becsmé­rel, elhatárolja magát, kívül áll, mintha ő nem is ember lenne. Mert bizonyára nem is az!

Next

/
Oldalképek
Tartalom