Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - LÁTÓHATÁR - Donát Sajner: Főikéi, lenyugszik (vers)
D ONÁ T ŠAJN E R Fölkel, lemjugszik így kell lennie, másként lennie nem lehet. Senki sem csodálja, hogy reggel főikéi a nap, miért ne kelne fel s nyugodna le az emberben, mindenütt, mindenestül, ami dicsőségéhez tartozik, miként az arcképhez a negatív. Bennünk ugyanúgy eljön a nappal és az éj. Valami aludni tér s valami naponta felébred. Azt mondjuk, hogy ez gyönyörű reggel, egyenesen futni lehetne harmatos füvén. Felkél bennünk a nap és rávilágít az útra, amely távoli barátaink felől kanyarog. Bennünk kurtítja meg a nap a bokrok árnyait, ám alkonyaikor a csontjaidban élő jeget érzel, akárha valaki torkon ragadna, szemünk elsötétedik, csupán a vágy szextánsa határozza meg a remény helyzetét. Éj, ilyenkor valami aludni tér és valami vágyódni. Áthatol a sötétség a szíven s lassan a világ megáll. Ám lehet a sötétség langyos és meleg, mint amikor kiveszed a csecsemőt a nedves pelenkából. Maroknyi akácvirággal bájos és kegyes éj, melyet egy tenyér tart az alvó szülőföld felett. BENNÜNK VAN A VILÁG NÉGY ÉGTÁJA IS Hová tekintsünk hirtelen, ha zeng bennünk az ének? Sem violinkulcs, sem előjel, a réten át az erdő felé nézel, s egyszer csak az ének csobogó forrása. Délután lehajlik a kalász, a trillázásra megremeg a levél, de a dallam véled hajlong, ringatózik részeg lepkeként. Hallgatni szeretnéd álomba hajlásig. Megismered a dallamot, melyet a süket Smetana hallott, ezért csak akkor hallhatod, ha teljes a csönd.
