Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Koncsol László: Ütemező III. (Színes magyar verstan)
J s zeng — ugye zeng, ugye zeng a szived?" (A két vers szakaszainak első-második, illetve negyedik-ötödik sorában a daktilust spondeusz követi; a harmadik és a hatodik sor záróüteme csonka.) Weöres Sándor Lied (Dal) c. verse a Harminc bagatellböl szintén megkapó példája •a daktilus művészi alkalmazhatóságának; „tárlak a déli sugárban, / várlak az éji söréiben, / uorlak a rézben, a nyárban, / útinak a földön, az égen. / Szél remeg át a ha- íáron, / fényei fogynak a nyárnak, I 6 te örömteli álom, / holtomig én idejárlak.” i{A sorokat spondeuszok zárják.) A daktilus, magyar beszélőnevén lengedi, Erdősi Sylvester János révén, a disztichon ritmikai alapelemeként került át a magyar műköltészetbe, majd némi akadozás után, -a tizennyolcadik század végétől más-más költői feladatkörökben, de szüntelenül jelen maradt irodalmunkban. Barőti Szabó Dávidék, Kazinczyék, Csokonai, Fazekas, Berzsenyi, Kölcsey és mások után Vörösmarty és más romantikus költőink tollán dübörgött hatalmas nyelvi erővel, eredeti szerepkörében, hőskölteményeink hexametereiben a daktilus: „Régi dicsőségünk, hol fcésel az éji homárban? / Századok üZtenek el, s te aZartok mélyen enyésző / Fénnyel jársz egyedül. || Raj tad sűrű fellegek és a I Bús feledékeny ség koszorú/lan alak]a lebegnek...” (Vörösmarty: Zalán jutása). Vagy Kölcsey ^kísérteti hangulatú, sejtelmes disztichonjaiban: „Bús diiledékeiden, Husztnafc romjára, megáZlék! / Csend vala, felleg alól || szállt fel az é/jeli hold. / Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott / Oszlopi közt lebegő || rémalak inle felém ..” (Huszt). Majd Arany János toppant be szatirikus vlgeposzával, Az elveszett alkotmánnyal, Petőfi pedig A helység kalapácsával, az előbbi még szabályos, az utóbbi már csak hol látszólag, hol ténylegesen is diribdarabra töredezett daktilikus hexameterekkel, formabontón — de a sort József Attilán és Radnóti Miklóson át Weöres Sándorig folytathatjuk. (Fairy Spring, Psyché stb.) Végül a versláb nevének gazdag, sok ágbogú mitológiai kapcsolatai is vannak. Amikor Rheia, az istenek ősanyja, Zeusszal vajúdott Árkádiában, a Lükaion hegyen (a mai Megalopollsztól nyugatra), ujjaival a földbe mart, s minden ujja nyomából egy-egy Daktülosz támadt. A bal kéz Daktüloszai nők, a jobbéi férfiak lettek. Hárman közülük voltak a Kurészek (kúrosz v. korosz — Ifjú), azok a vasfegyverzetű harcosok, akik Krétán, a Dikté-barlangban és környékén haditáncot járva, kardjaikat és pajzsaikat csattogtatva fülrepesztő lármát csaptak a csecsemő Zeusz, az apajogú társadalomban élő dór és más hellén törzsek majdani főistene, az arany függőbölcső körül, nehogy atyja, a hatalomféltésből kannibalizmusra is vetemedett Kronosz meghallja sírását, s ezt a gyermekét is lenyelje. A mítosz másik változata szerint a Daktüloszokat Phrü- giában, Kisázsia északnyugati vidékén, az ókori Trója közelében Ankhialé nimfa szülte, s a kovácsmesterség és vasolvasztás titkaival álltak szoros kapcsolatban. A jobb kéz vjjaiból (Daktüloszaiból) kovácsok, a baléiból boszorkányok lettek, s az utóbbiak varázslataikkal segítették fivéreik nehéz munkáját. Itt is a három legerősebb ujj vitte a főszerepet: Akmón (üllő) volt a hüvelyk-, Damnameneusz (leigázó; pöröly) a mutatóujj és Kelmisz (olvasztott vas; kés) a középső ujj neve. Itt kell megjegyeznünk, hogy a vas a Fekete-tenger déli partvildékéről Phrügián át került Krétára, illetve az észak felől lehúzódó hellénekkel a görög szárazföldre, a dórokkal a Peloponnészoszra. így aztán az akháj (dór) szervezésben lebonyolított trójai háborút megéneklő hősi énekek háromtagú, daktilikus fegyvertánc-üteme és a három-három vasmüves-vasfegyveres-haditáncos Daktülosz között igazán nem nehéz feltételeznünk egy ősi, mitológiai gyökerű kapcsolatot. Lebben, csat og és leng a szél (Daktilus) Tá-ti-ti, tá-ti-ti, hopp, ide lengj, kicsi szél, ha kibomlasz a szirmanyitó tavasz esteli-hajnali mennyei burkaiból, s ha a föld terein ködöket teregetsz, kicsi gazda: az álmaiból kamasz ágaival ki-ki- hajladozó kikelet puha vackán.