Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Koncsol László: Ütemező III. (Színes magyar verstan)

Lebben a szél, hova íriss moha inti — ma víz viszi, íű szedi, szétszedi, kergeti, pörgeti, sürgeti, lengeti, pengeti, s fölcsap a szél, hova föl sose lát mohaszem, csak a nap, csak a hold meg a csillag, a szép, s csupa pántlika fönt az a szél, vihaAnapesztus

Az anapaisztosz magyarul: visszavert, visszapattanó, meg-, illetve visszafordított. (Ana: vissza; paió üt, vág, döf, ver; anapaió: visszaver.) A görög név az egyik legközkeletűbb antik verslábbal, a hősi daktilussal (tá-tí-ti) hozza teljesen indokolt kapcsolatba verslábunkat; a falhoz pattintott labda vissza is azon a röppályán ível, amelyen oda szállt, s az anapesztus (ti-ti-tá) a daktilus visszavert mása, fordítottja, tükörképe. Éppen ezért antidaktilusnak is szokás hívni, magyarul pedig kopogó, doboló, ügető, lebegő a neve. (Kész anapesztikus verssor már ez a négy egymás mellé sorolt beszélőnév is!)

Az anapesztus négymorás, négy időegységű versláb. Első fele, a két rövid szótag súlytalan — ez az anapesztus theszisze; második fele, a hosszú szótag hangsúlyos — ez verslábunk arszisza. Mivel a nyomaték a láb végére esik, az antidaktilus, szemben a daktilussal, emelkedő versláb. Így lesz rokona a szintén emelkedő jambusnak (ti-tá), az „emelkedő jónikus”-nak (ti-ti-tá-tá), a negyedik paiónnak (ti-ti-ti-tá) és a bacchiusnak (ti-tá-tá), noha az utóbbiak nem négy-, hanem három-, öt- és hatmorás lábak.

A daktilus és anapesztus szabatos szembeállítása nemcsak formai, hanem hangulati és szerepköri szempontból is fontos. Az ereszkedő, keményen pattogó daktilus az elbeszélő hősköltészet ritmikai alapképleteként állandósult, s jórészt hősi, történelmi és mitikus képzetek társulnak hozzá; vele szemben az emelkedő anapesztus szerepe elmosottabb. Sőt, a lebegővel kapcsolatban nem is szerepről, hanem szerepkörről kell beszélnünk. Olyanféleképpen járt, mint az újabb magyar és európai líra mindenese, a jambus — persze azt az egyetlen kiemelt feladatot kivéve, amit csak ellentéte, a hősi daktilus tud betölteni. (A jambus ellentéte, „visszavertje” a trocheus!) Annyi mindenképpen bizonyos, hogy az anapesztus nem a hősköltemények, hanem a tragédiák és a lírai versek egyik verslába. Tegyük hozzá, nem is a legnépszerűbb versláb; a régi poéták s a két legutóbbi század magyar költői, azzal az indokolással, hogy fülsértőn éles, tiszta hangzást keit, s nem megnyeri, hanem inkább elriasztja az olvasót, vagy ami még rosszabb, a vers tárgyát és a költőt nevetségessé teszi, jórészt visszariadtak vegytiszta használatától.

Ezért szolgálhatott az ógörög harci indulók ütemeként oly módon, hogy a menetelő harcosok minden lépésük alá egy-egy anapesztus, illetve helyettesítő spondeusz (tá-tá) értékű szótagcsoportot énekeltek, mint ebben a Türtaiosznak tulajdonított, i. e. 7. századi spártai harci menetdalban: „Nosza, hő\sökkel | dús Spáíjta / fia mind, | mélíő | az apáícjhoz, / balfcéz|zel a pajzs\-karimát | ki! / s rázzá|tok öóí|ran a dár|dát, / még életevei: [ se kimézjve, / hiszen ez | nem Spárjta szofcöjsa.” (Devecseri Gábor fordítása.) Ebben a harcra serkentő szerepében az anapesztus lendülete, a sorozatos nekifutásokból és

rokba fonottan a menny puha gőztarajában.

Csattog a szél, dohog ám, pörölyét konok ösztönök árama hajtja; ha hussan a szél, kizavarja a füstöt a barna salakba vesző tavasz égi teréből.

teng ma a szél: vele árad a kék, beíé- hussan az illat a kékbe — s a szél csupa íz, kusza lengeteg árny, lobogó, remek illat a fény suhogó szövetében.

Tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá-ti-ti...