Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Lóska Lajos: öt perc az élet (regényrészlet)

a szemben levő terepszínű századba. Ijedten, segítséget kérőn. Vagy csak úgy látszik? Lám, megmozdulnak, kilépnek. Utánuk a Wehrmacht-kötelék. Teljesen egybeolvadnának, há nem volna köztük néhány lépés távolság.

Ebben a pillanatban, mintha a kopár domb pereme lövellte volna ki, föltűnt egy hrata”, ahogy az orosz földerítő repülőgépet hívtuk. Mélyrepülésbe ereszkedve zúgott tova a századok fölött.

A Wehrmacht-kötelékek lőni kezdtek rá. Erre megfordult, s a csukaszürke egyenruhásokra géppuskatüzet zúdított. Pontosan csak oda. Megismételte, de ránk akkor se tüzelt.

Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnt el kelet felé.

A szétzilálódva földre lapult századok egymás után tápászkodtak fel. Négy katona nem, többen lassan, fájdalmasan. Mind, mind csukaszürke. A négy halottból kettő negyedik századbeli, a sebesültekből is jő néhány.

— Az első halottaink — sóhajtott Molnár üres szipkája mellől.

Zsigárd, Szidor, Perjési és én kaptuk a parancsot, hogy ássunk sírokat, temessük el a holottakat. Parádéról szó se volt. Egy gefreite két khakiszínű egyenruhát dobott elénk:

— Öltöztessétek át a tieiteket!

Megvárta, míg lehúzzuk a szerencsétlenekről a csukaszürkét, kivesszük a zsebeikből az iratokat, aztán loholt vissza az övéihez a vadonatúj mundérokkal.

A két németet hántoltuk el először. A másik kettőnek megnéztük a „dögcéduláját” és az iratait. Bár nem környékbeliek, nagyon sajnáltuk őket. Huszonnyolc évesek voltak. Családosak. Kisfiúk, kislányuk talán éppen most kérdi az anyjától: Milyen a mi apukánk? Olyan régen elment! Ugye, már nemsokára hazajön onnan messziről? Ugyan mit hoz nekünk? Szebbnél szebb játékokat, simogatja buksi fejüket a gondos anyai kéz, hitvesi kéz, miközben a gazdája az azóta sokszorosan megszépült búcsúcsókra gondol és a viszontlátás mindennél szebb csókjára.

Szomorúan szemléltük halott bajtársaink vértelen arcát, megüvegesedett szemét, ujjai- í:at, amelyek úgy merevedtek meg, mintha kapaszkodni akarnának valamibe. Derék fiatalember volt mindkettő. Sokat tehettek volna életükben, ha átvészelik ezt a gyalázatos háborút.

Pattanásig feszült bennünk a gyűlölet a horogkereszt megszállottai ellen, akik még az utolsó pillanatban is letépnék róluk egyenruhánkat, hogy a sajátjukat ránk kényszerítve biztosabban pusztuljunk értük, illetve a végső esetben velük.

A pilótára jóformán neheztelni se tudtunk. Hazáját dúlták, rabolták, égették, honfitársait sanyargatták, gyilkolták a fasiszták. Talán tüzet se nyitott volna, ha a csukaszürkék nem kezdik. Csakis rájuk lőtt. Nagyon is humánus volt: vett annyi fáradtságot, hogy tőle telhetően különböztessen. Pedig könnyebb és rá nézve kevésbé veszélyes lett volna végigsöpörni a terepen, az egyenruhák színére való tekintet nélkül.

Nesz ütötte meg a fülünket. Egymásra néztünk. Képzelődünk? Megint halljuk... A közeli bozótos felől... Hideg futkosott a hátunkon... A sötétedés finom koromrétegként árnyalt be körülöttünk mindent. Kísértetek járnak? Az ide temetettek szellemei? Azok aligha.

Valaki kúszik felénk.

Marokra fogjuk a gyalogsági ásót. Zsigárd ütésre emeli.

" — Várj! — tartom vissza fojtott hangon —, hátha partizánok...

— Ne bántsatok! — szólal meg az érkező. — Én vagyok, Alstók. Hadd cseréljem ki ä ruhát! Veletek maradok.

Elámultunk.

— Éppen te? — tört föl a szó rekedten Perjésiből. — Állj föl, beszélj, hogy képzeled? Keresni fognak. Téged ne keresnének?

— Nagy a fejetlenség. Zavaros a létszám. A negyedik században nem ismernek any- nyira. Egy két ember könnyen elcsúszik. Átvehetem a ruhát? Ugye megengeditek?

Kezdte kigombolni a hozzá közelebb fekvő halott zubbonyát.

Elfogta a vacogás, ahogy a hideg, merev testhez ért. Segélykérőn nézett föl ránk.

— Várj, együtt könnyebben megy — mutattam hajlandóságot.

— Megállj! — szólt indulatosan Alstókra Szidor, az én kezemet pedig visszatartotta.

— Nem engedjük! Menj vissza oda, ahonnan jöttél! Odaadó szószólójuk voltál mindig. Felelős vagy azokért, akiket magaddal rántottál. Végső fokon ezért a két szerencsét