Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Lóska Lajos: öt perc az élet (regényrészlet)
lenért is. Most persze meglógnál. Rádöbbentél, mit jelent az a vadonatúj csukaszürke, ami rajtad feszül. Legkönnyebb lenne máris túladni rajta. Azzal se törődsz, hogy minket bajba sodorhatsz. Egymagadért az egész szakaszt. Sőt a századot, meg a többit is. Szó se lehet róla! Térj azonnal vissza! Ha akarsz, találsz módot, hogy majd meglelj minket többedmagaddal. Gondolkozz csak, a menekülés más lehetősége is eszedbe juthat! Menj, egy szót se többet! — Igaz — csatlakozott Perjési. — Fogd csak —biztatott engem —, ideje, hogy eltemessük őket. Mire mindkettő fölé sírt domborítottunk, Zsigárd Szidorral összeeszkábálta a négy durva keresztet. 24 Senki földje ... — A pokol tornáca — jegyzi meg valamelyikünk. Döbbenten állunk, pedig még úgy istenigazában nem estünk át a tűzkeresztségen. — Olyan ez a terület a tűzvonal két oldalán, mint mondjuk az elátkozottak országa vagy a leprások karanténja — bölcselkedett a szakaszvezető. — Teljesen kiürített sáv — tette hozzá Füle tizedes. — Eltévedt lövedék járja, elvadult háziállatok bolyonganak rajta. — Disznó is? — kérdezte Zsigárd. Ismét nálunk a puska. Indulásunk előtt kaptuk vissza még a régi terepünkön. Maga Gaál őrnagy érkezett hozzánk akkor vezérkarával. A napiparancsban hozatta tudomásunkra, hogy átvette az itt levő magyar csapattest főparancsnokságát. Hajós alezredes úr más beosztást kapott. — Titkolják, hogy megszökött — súgta Perjési. Az őrnagy személyesen is szólt hozzánk recsegő, dörgedelmes hangon: — A birodalmi hadvezetőség megváltoztatta döntését. Fegyverrel a kezünkben vehetünk részt a további hadműveletekben. Büszkék lehetünk, hogy egy hatalmas birodalom gigantikus létküzdelmének végső hajrájában komoly feladatot bíz ránk. A bizalom, a megbecsülés jele ez. Egy szó se igaz az alattomos, rosszindulatú suttogásból, hogy ez a nagy nép lenéz, lekicsinyel, semmibe vesz bennünket. Éppen az ellenkezője az igaz, amint a tények igazolják. Ismét fegyver van a kezünkben! Helyt kell állnunk minden körülmények között, annál inkább, mert édes hazánkat mi képviseljük itt, és minél elszántabban, hősiesebben küzdünk a közös ellenség, a kommunisták világhatalomra törő vörös anarchiája ellen, annál többet teszünk szorongatott helyzetben levő országunkért! Első szövetségesei voltunk a führernek, utolsóként hagyjuk el a harcteret. Aki szent kötelességét nem teljesíti, arra egyetlen büntetés vár, a legdicstelenebb halál, az árulóknak kijáró halál! — Ügy löveti agyon az embereket, mint a kutyákat — súgta Füle tizedes. — Jól ismerem, ott volt a Donnál, azt is megúszta. — Az ördögnek se kell hát! — dörmögte Szidor. — Ahogy mondod. Nem fogja a golyó. Kinn futkos a pergőtűzben. Saját szememmel láttam — erősítgette a tizedes. Az őrnagy harci szózatát teljes fölszerelésben, menetre készen hallgattuk végig. Utána a zászlósok éneket vezényeltek, a Klapka-indulót: Föl, föl, vitézek, a csatára, a szent szabadság oltalmára! — Szabadság? — csikorgattam a fogam. Azután olyan érzésem támadt, hogy bizonyára azért harsan olyan elszántan az induló, mert egyre növekszik azoknak a száma, akiket lelkűk mélyén egészen más irányba vezet a trombitaharsogásra és dobpergésre emlékeztető dallam. Tavaszit kerestem a tekintetemmel. Milyen keményen, ruganyosán lép ő is. Szeme pedig a távolba szegeződik, az igazi cél felé. Megszabadulni a horogkereszt karmai közül. Igen, tudatosan vagy tudat alatt a többség erre gondol. Utunk, valamivel később, az általunk készített hadállások mellett vezetett el. Láttuk az ott maradó negyedik századot. Alstóknak biztosan újra kilátásba helyezték a rendfokozatot, mert nagy odaadással gyakoroltatta a rajokkal a német vezényszavakat. — Tegnap még a halott társáról cibálta volna le a khakiszínű egyenruhát, ma kész führer — dühöngött Zsigárd.
