Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - NAPLÓ - Turczel Lajos: Rákos Péter köszöntése
n€BpM RÁKOS PÉTER KÖSZÖNTÉSE Rákos Pétert — aki február 14-én töltötte be a hatvanadik évét — az ötvenes évek derekán, az egyik prágai írókongresszus idején ismertem meg közelebbről. Mi, szlovákiai magyar toliforgatók is részt vettünk a kongresszuson, és két estén is találkoztunk Péterrel, aki akkor már két-három éve a Károly Egyetemen a magyar irodalom gondozója volt. Munkásságára már korábban felfigyeltem, ezeken a találkozókon pedig az embert ismertem és szerettem meg. Testi-lelki habitusát érdekes, ellentéteknek látszó, de valójában harmonizáló vonások határozták meg: a testi törékenység és a szerénység frappáns együttest alkotott a sziporkázó szellemességgel, a véleményformálás bölcsességével s logikai erejével. Pétert egy csapásra mindnyájan megszerettük és sajnáltuk, fájlaltuk, hogy Kassa szülötteként nem lehet közöttünk Szlovákiában többször, rendszeresebben. Ez a hiányérzet még erősebben jelentkezik bennem most, hogy a hatvanadik születési évfordulón visszatekintek a pályájára. Ezen az értékekben gazdag pályán a kelleténél jóval kisebb részt képvisel a mi fórumainkon való szereplése, szlovákiai magyar publikálása. Hogy mást ne mondjak, talán egyetlen irószövetségi szekcióösszejövetelünkön sem vett részt és az 1958-ban indult Irodalmi Szemlében csak az 1962. évi 2. számában jelent meg az első írása. Ennek a ritka jelenlétnek pedig egyrészt az ő közismert szerénysége, másrészt — és elsősorban — a mi ügyetlenségünk, szervezési nehézkességünk az oka. Határozottabban, rámenősebben kellett volna kialakítanunk a velünk való munkakapcsolatát, hiszen abból — az ő kitűnő szakmai felkészültsége és elméleti tájékozottsága révén — nagy szellemi hasznunk származott volna. A csehszlovákiai magyar szellemi életnek már a két háború közti időben egyik szembeötlő fogyatékossága az elméleti érdeklődésű, érzékenységű emberek hiánya volt. Mikor egykori sarlósokat erre vonatkozólag kérdezgettem, azt válaszolták, hogy akkor ők egyrészt még túl fiatalok és a kisebbségi gyakorlati problémákra koncentráltak voltak, másrészt, ha szükségük volt az elméletre, három forrásból — magyarból, csehszlovákból és európaiból — is meríthettek. A felszabadulás utáni években nagy nehézségek közt bontakozó, romokból újraépülgető szellemi életünkben érthetően még nagyobb volt az elméleti telítettség és rugalmatlanság, hiszen a nehezen összeverődő és sokszor hiányos vagy kevert műveltségű embereknek akarva nem akarva a mindenre kész istvánok szerepét is kellett vállalniuk. Ilyen körülmények közepette bizony Rákos Péter volt az első olyan emberünk, aki nemcsak kitűnő elméleti műveltséggel rendelkezett (már az is nagy dolog volt), de az irodalomelmélet, esztétika, verstan területén fokozatosan értékes, önálló kezdeményezései is lettek. Gondolok itt értékelméleti értekezéseire, a magyar verselésről és Ady verseléséről írt tanulmányaira és kritikai alapvetésű Lukács-elemzéseire. Sajnos, ezekből az eredményeiből néhány még ma sem közismert szellemi közvéleményünkben, pedig a cseh folyóiratok (Česká literatúra, Svetová literatúra, Estetika) és máshol megjelent fontosabb írásait azon nyomban át lehetett volna plántálni a mi sajtónkba, és a Madách Kiadónál már sor kerülhetett volna második tanulmánykötete kiadására. Rákos szlovákiai magyar „recepció”-já- nak késedelmessége és részlegessége mellett még azt tartom nagy mulasztásnak, hogy nem tudtuk bekapcsolni őt kritikai életünkbe, amelynek a fejlődését nagyon
