Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - KRITIKA - Turczel Lajos: A Nyugat-szerkesztő Móricz Zsigmond levelezése

Csanda Sándor két könyvében is részletes képet adott (Első nemzedék, II. k., 1982, 266—268. o.; Nemzetiségi Irodalmunk és kapcsolatai, 1985, 251—255. o.). A Nemzeti Színház főrendezője, Hevesi Sándor először dicsérte és bemutatásra ígérte a drámát, de aztán elejtette tervét, pedig Sebesi kérésére a tájainkról származó tekintélyes jobboldali kultúrpolitikus, Berzeviczy Albert is közbenjárt az ügyben. Móricz az előadási honorárium so százaléka fejében elvállalta a darab átdolgozását, de erre valószínűleg nem került sor.

Sok érdekes adat tárul fel Szalatnai és Móricz levelezéséből. Győryhez és Szent- Ivány Józsefhez hasonlóan Szalatnai is igen bizalmas viszonyban volt Móriczcal, aki azonban jobboldali támadásoktól tartva nem merte közölni a Csehek és magyarok című Szalatnai-írást. Ez az 1930-ban írt színvonalas tanulmány — mely eredeti állapotában talán most jelenik meg először nyomtatásban, bár az is lehetséges, hogy a szerző annak idején valamelyik itteni lapban publikálta — Szalatnai első igényes vállalkozása volt a csehszlovák—magyar kulturális kapcsolatok ápolása terén, és később sok gondolatát, sőt részletét bedolgozta a Jegyzetek a csehszlovák—magyar szellemi együttműködésről című és a kapcsolatkutatás elvi és módszertani alapjait is kifejtő nagy tanulmányába. Szalatnai kezdeményezésére a bratislvai magyar tanítóképzőben 1931-ben és 1932-ben Móricz Zsigmond Önképzőkör működött. Ennek megalakulásáról és tevékenységéről Szalatnai és a képző akkori igazgatója, Szerényi Ferdinánd az írónak is beszámoltak, aki aztán kedves levéllel örvendeztette meg az önképzőkör tagságát. Érdemes megemlíteni azt is, hogy Szalatnai 1929. dec. 22-én keltezett levelében arra kérte Mó- riczot, hogy a bratislavai Sarló számára küldesse ingyen a Nyugatot.

Ami íróinknak a Nyugatban való publikálását illeti, az Móricz szerkesztése idején volt a legintenzívebb. Ű nemcsak a kapcsolatai alapján támogatta íróinkat, hanem azért is, mert kisebbségi irodalmunk erős társadalomtudatossága révén az ilyen jellegű irodalmi vonalat erősíteni akarta a lapban. Ilyen meggondolásokkal kért vagy fogadott el írásokat Győry Dezsőtől, Rácz Páltól, Sebesi Ernőtől, Sellyei Józseftől, Simándy Páltól, Szent-Ivány Józseftől [Zerdahelyi József néven), Tamás Mihálytól és Vozári Dezsőtől. Nevezettek — Vozári kivételével — korábban és később nem publikáltak a lapban. Hogy Móricz irántunk való szeretete nem volt kritikátlan, azt egyrészt az mutatja, hogy többeket (Győryt, Dzurányit, Tamást) megkért az érdemes írók kiválasztására, másrészt a velünk kapcsolatos levelezésében néhányszor igen szigorú véleményt mondott irodalmunkról. Győryhez intézett egyik levelében például azt írta, hogy „Szlovenszkón hallatlan kritikátlanság van. Nem is tudom, mi az oka, talán a tehetségek kevés volta”. Ady Lajosnak egyik szlovákiai útjáról említést téve úgy nyilatkozott, hogy „ott egész költői had van, csupa tehetséghiányban szenvedő gyerekek, de olyan lelkesség és mohóság van bennük, hogy azt a másfél milliónyi magyarságot (sic!) állandóan izgalomban tartják”. Levelezőpartnerei között olyan csehszlovákiai magyar író is akad, akiről eddig nem is tudtunk. Az 1886-ban született Emődi Nagy Lajos ez, akinek az Emődi nevet megkülönböztetésül Móricz adta, mikor Vonat című elbeszélését közölte. Református lelkész volt és a húszas években Kárpátalján élve bizonyára publikált az ottani magyar lapokban is. A címét Móricznak így adta meg: Fertősalmás, pp. Vylok, P. K. R. ( = Podkarpatská Rus). Emődi Nagy a harmincas években Jugoszláviába költözött.

Röviden meg kell említeni azt is, hogy Móricz vérmes reményei, számításai a csehszlovákiai magyar előfizetőket illetően nem váltak be, pedig itt-tartózkodásait ennek érdekében is felhasználta, leányát, Virágot toborzóutakra küldte hozzánk, tekintélyes könyvkereskedőket (például az eperjesi Ungár Ernőt) és egy sereg itteni írót és kul- túrmunkást (Fábry Viktor, Sebesi Ernő, Simándy Pál, Wallentinyi Samu stb.) kapcsolt be az előfizetőszerző-kampányba. Sajnos, a nagyrészt kispénzű csehszlovákiai magyar irodalomkedvelő közönség — mely ugyanakkor az erdélyi Korunk fenntartásában i» részt vállalt — nem tudta a Nyugatot a Móricz által elképzelt mértékben támogatni.

Végül még szólni illik az ismertetett kiadvány kiadójáról, a Petőfi Irodalmi Múzeumról, amely az elmúlt években már hasznos kiadványokkal, főleg a Bibliográfiai Füzetek sorozataival alapozta meg a kiadói hírnevét. A mostani kötetet Tasi József a rá jellemző alapossággal szerkesztette. Az Utószót is ő írta és — H. Bagó Ilonával, Papp Annával és Tóth Annával együtt — részt vett a Jegyzetek összeállításában. A kötet recenzensének nemcsak a kiadott levelezés okozott örömet, hanem a szerkesztés és jegyzetkészítés mintaszerű munkája is.