Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Vajkai Miklós: Lusta por
azért ott valami elkezdődött. Tíz éve: a Gyár, a lepárlő berendezések, a fene nagy környezetvédelmi Harc, parkosítunk, parkosítgatunk, a növényzet a gyárudvaron, hát az is valami, megyek oda, érintem a fákat, a leveleket, még csak nyár dereka van, július tizedike, július tizenegy, tizenkettő, de Örvösgúnyárdon már beléptünk az őszbe, mondom is, nem jól van ez így, hogy ott a fák, meg itt is ezek a fák, itt a Központi tér szegélyén a hársak már megkapták a savanyú esőt, a kénes löttyöt, s hullik a levél, a levél, a levél. Megyek oda, nézem, hát ezek a növények lassan szívják magukba a kőolajat, szívják, tartósitottakká lesznek, a törzsük csillog. Gyöngyöznek, izzadják ki magukból a kőolajat, s rövidesen kipusztul itt a növényzet, de ha kipurcan, még ötszáz éven át megmarad. A fákat nem fogja az Idő, mert bepácolódnak. Ez van. S a Központi tér már réges-rég nem a Pobieda személy- gépkocsi magányát vakogja, sőt: nincsenek is már lefüggönyözött gépkocsik, és az a korszak réges-rég elomlott, midőn a Papa és a Mama, a hajdani koraérett és korán öregedő elődök a firhangozott ablakkeretek mögött álltak, és sopánkodva kísérték szemükkel az efféle automobilokat, s olykor arra gondoltak, hát sosem lesz vége, hát ma kiért, melyikünkért jöttek. Beon ... beon... nem jön már a Pobieda, nem érkezik a Warszawa, nem gördül a Felicia, az a korszak elmúlt, elmúlt: ahogyan bevégeztetnek a dolgok, mert egyszer minden elmúlik, minden véget ér, s ma már csak halo- ványan dereng föl valami az akkorból, midőn annyit papoltak a közöttünk bujkáló osztályellenségről, szóval így, s ez a mostani július közepe, a hónap tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik napja is úgy-ahogy ígérkezik. Itt a reggeli köd. Hogy megülte a várost! „Nem kellenek a potyaáldozatok”. A csenevész bokrok közt moccanatlan párago- molyag. Most ez minden. Itt állni a fűtőház bejáratában. S azt mondani: a köd minden. A köd: magába kerítette a várost. Egy kölyök tűnik fel. A presszó tömbje mögül lép ki. „A Szirénázó Gyerek ..Nyolc-kilenc esztendős. Már kiáltom is oda: — Te rosszcsont, nehogy megint rákezdd ... — Mert alig áll be a szája, csak szirénázna meg szirénázna, mint aki meghibbant, én meg akaratlanul is odavagyok ilyenkor, oldódik bennem a bomba, hát a múltkor aztán lezavartam neki kettőt, a jobbomat használtam, mert a jobbom, hát a jobbom, az mozgékonyabb, meg sebesebb is meg meg- gondolatlanabb is a balomnál, mert ez a szegény gyerek még nem tudja, csak mi tudjuk, hogy mi a szirénahang, még akkor is azon argoválódunk, amikor nem is tudatosítjuk, még akkor is, ha nem halljuk, csak tudjuk, vagy inkább csak sejdítjük, hogy A szirénahang itt vakul bennünk, az ember úgyis kétharmad életét átbizonytalankodja, egyharmadát meg átalussza, aztán csak állok Itt, állok, míg szünetel a munka. 5 Állok és nézem, hogy a Központi téren jönnek-mennek a jól vasalt pénztárcák tulajai, lavírozgatnak ide-oda, a szemem játssza a különleges iskolát, blabla — pamacsolgat, blabla — de én érzem, hogy amint a nézésem és tudatom kibontakozik a semmiből és elindul a kész tények felé, csusszanik, eszi magát a térbe, érzem ám, hogy áldozatul esem az időtér-sikátornak, s már siklóm is vissza, visszazuhanok ügy hatvan-nyolcvan esztendőt. — Látni Örvösgúnyárdot, és káromkodni. Mért Örvösgúnyárd itt van nálunk.
