Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

aki Görömbei szerint „illúziót lan a világ bemutatásában, s kikezdhetetlen az eszmény - építésben”, Szabó Gyula (1930), a Gólya szállt a csűrre (1974) c. családszociográfia és az eddig háromkötetes történelmi regényfolyam, A sátán labdái (1978—1980) szerzője, a nagy kultúrájú költőből kitűnő próza- és drámaíróvá lett Székely János (1929), a novellista és regényíró Panek Zoltán (1928), a „nyugatos” próza-, dráma- és esszéíró Deák Tamás (1928), a ragyogó elméjű humorista és szatíraíró Bajor Andor (1927), a regényíró és irodalmi riporter Beke György (1927) és má;ok, akiknek munkásságával a kivetkező hónapokban és években szeretnénk részletesebben foglalkozni.

Az első Forrás-nemzedék a hatvanas évek elején vívta meg szemléleti és formai csatáit. ’ Érdekes, hogy ennek képviselői Í3 az ötvenes években indultak, megmerülvén az alapozó é: a középnemzedékkel együtt az ootimista közéleti irodalmiság híg levében, de az utóbbival együtt evickéltek ki belőle, nálánál gyorsabban magukra találtak, s a hetvenes években együtt, szövetségesekként és végleg letisztultán teljeítették ki a romá- niai:magyar irodaimat. Bertha Zoltán, aki bemutatásukat vállalta, erősen hangsúlyozni a Forrás első nemzedékének „kivételesen nagy” szerepét a felfuttatásban, s jellemzése azér: iš megérdemli figyelmünket, mert amit róla ír, azt a mi „Nyolcaink” vonatkozásában is találónak érezzük: „Történelem- és társadalomszemlélet ük intellektuális felismeréseket és érzékeny valóság tapasztalatot ötvözött, illúzió ti ánabbá, ezzel a realitást hívőbben tükrözővé vált. Történeti és morális érzékük indokolt keserűséggel telítődik, így b megoldást sohasem közvetlen reményekkel keresik. Olykor a vígs'j irracionális élethit és életösziön pótolja az esélyvesztésből eredő elkeseredést, reménynélk'j.lisége>. [... Nyitottak a létezés nagy kérdéseire (...1 Igényesek a személyes lelki-é zelmi és tudati mélységek feltárásában is. Etikai tudatosságuknak, értékszemléletüknek pedig nemcsak az egyeteme: emberiségtörténeti érdeklődés, hanem az intellektuális nemzeti elkötelezettség is része.” Intellektuális, vallomásos, elvont-tárgyias, látomásom, |átékos líratípusaik modern formákat igényelnek, s belépett költészetükbe az avantga~d zmus, a kísérleti vers. Ezek a nemzedék megkülönböztető alapvonása:, írja Bertha, s kifejti, hogy bár erkölcsiségével és képies-látomásos kifejezésmódjával mind a középnemzedékhez. mind a második Forrás-nemzedékhez közel áll, több vonásával már az utána jövők számára mutat követendő példát. (Intellektualitás, kísérletezés, avantgardlzmus, depoetizáláA nemzedék pózájábm Bertha az írók ,Árnyalt lélektani realizmusát’, elemzőbb társadalomszemléletét, „a modern műformáknak és a realista hagyománynak az Ötvözését” omeli ki új vonásként, s leszögez', hogy a nemzedék p’ózairó nnk „egyes újabb teljesítményei a magyar próza élvonalába tartoznak”. Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János hetvenes évekbeli prózájára utal, jelzi, hogy a nemzedék írói áttettebben kapcsolódnak a társadalmi környezethez, mint Sütőék, de „az emberi tudatvilág kel.ő mozgására koncentráló, személyiségközpontú, elvontabb művészi formákbcn és gondolati általánosításokban is tükröződnek a nemzeti-nemzetiségi léthelyzet problémái és gondjai, ha áttételesebben is”. Bertha a nemzedék tizenhat író és költő képviselőjének évtizedes pályaszakaszát rajzolja meg, s főleg Szilágyi Domokosnak (1938— 1976), Lászlóffy Aladárnak (1937), Hervay Gizellának (1934—1982), Sz lágyí Istvánnak (1938), Bálint Tibornak (1932), Pusztai Jánosnak (1934) és Lászióff/ Csabának (1939) szán nagy teret. Portréi sorában Szilágyi Domokos tragikusan lezárt életművét elemzi a legaprólékosabban; az ő költői teljesítményében, írja Bertha, „az élet és a szó szinte tökéletes, lenyűgöző egységét valósítja meg. (. . .] Ezért e költészet nem pusztán irodalmi jelenség, hanem emberi, metafizikai létpróba, életkísérlet tükrözője is”. Szilágyi lírájával kapcsolatban „a vágyak költészetéről”, „kielégületlen érzelmekről”, „totális világidegenséqról”, „történelmi otthonvesztésről”, a „végső lételvek teljes lelki-érzelmi átéltségéről és megszenvedettségéről” beszél. Életművének esztétikai ereje Bertha szerint (nemcsak szerinte) Kányádi Sándoré mellé rendeli Szilágyi Domokos líráját a fel- szabadulás utáni romániai magyar irodalomban. Lászlóffy Aladár (1937) érett művészetében lírájának racionalizmusát, Hervay Gizella (1934—1982) költészetében a tár- gyias-absztrakt, a látomásossággal bölcseletet és sorsszerűséget ötvöző karaktert emeli ki, s mély elemzésekkel és nagy elismeréssel közeledik Szilágyi István (1938), Bálint Tibor (1932) és Pusztai János (1934) prózájához, illetve a költő, dráma- és prózaíró Lászlóffy Csaba (1939) munkásságához.

A második Forrás-nemzedék, emlékeztet Görömbei az általános jellemzésben, a Vitorlaének (1967) és a Kapuállító (1967) c. antológiában lépett először a világ elé. Pomo-