Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont
gáts Bélának, a romániai magyar irodalom egyik legjobb ismerőjének kutatásaira hivatkozva rajzolja meg Görömbei az összekötő és elválasztó vonalakat a két Forrás-nemzedék között. Az első, mondják a kutatók, egy sematikus irodalmi eszményt rombolt le, énközpontú lírát állított a helyébe, és szellemi elszigeteltségben vívta meg harcát, még a hatvanas évek elején. A fiatalabbak ezzel czemben egy évtizeddel később kezdtek tájékozódni, fölnevelő közösségük a Gaál Gábor Kör volt, majd jórészt vidéken tanítottak, közösségi tapasztalatokat szereztek, s az élet iskolája után kerültek vissza egy-egy erdélyi szellemi központba, ezáltal „figyelmük elsősorban a nemzetiségi létezés gondjaira irányult, s keményre kovácsolódott bennük a nemzetiségi tudat és elkötelezettség. Költészetük az egyetemi tapasztalatoknak, szellemi élményeknek, az első Forrás-nemzedék felszabadító ösztönzésének, valamint a népi kultúrának és a szociológiai élményeknek a szintézisét igyekszik megteremteni.’’ Fontos eleme szemléletüknek a történetiség, az erdélyi magyar hagyomány kincs, a népművészei és az avantgardizmus, illetve elődeik közül Páľkándi, Lászlóffy és Szilágyi Domokos hatása. Görömbei külön portrékban méltatja Farkas Árpád [1944], Király László (1943), Csiki László (1944), Kenéz Ferenc (1944), Magyari Lajos (1942) évtizedét, majd Bertha Zoltán veszi át tőle a szót, s folytatja Kocsis István (1940), Vári Attila (1946) és mások pályarajzával. Végül Görömbei a hetvenes években indult csoportot jellemzi. Három antológiában léptek fel közösen (Varázslataink kertje, 1974; Hangrobbanás, 1976; Kimaradt szó, 1979), de közben és azóta már könyveik is megjelentek. Megállapítja, hogy szellemi tájékozódásukban fontos szerepet kapott a filozófia, általában az elméleti gondolkodás, s alapvetően másként ítélik meg a költő helyzetét, mint elődeik. Közvetlen elődeik közösségi esztétikájával, társadalmi tapasztalatokra épülő költészetükkel szemben időszerűtlennek ítélik a küldeté:es lírát, mert úgy látják, hogy széthullt a költő személyisége, az egyöntetű lírai alany, amely egy hajdan egységes, szilárd közösségbe ágyazódva élt és hatott. Eltűnt a közösség, s nincs értelme a küldetésnek, a képviseletnek, minden ilyen program tartalmatlanná vált. „Ez az elgondolás”, írja Görömbei, „egyenesen vezet a személyiség eltúlozásához, illetve teljes szabadságához. A történelmi, társadalmi, értékrendszeri erővonalak helyett a személyiség pillanatnyi közérzete és létfilozófiája válik a líra tárgyává.” Verseik többértelműek, aleatóriásak, mert szerintük ez az őszinte és teljes megismerés egyetlen lehetősége, s a versek tárgyi képeiben „a személyiség teljes szabadsága” nyilvánul meg, tárgyiasan, nem vallomásosan, ezért „a radikális költészet helyreállította az individuum és a tárgyi világ elvesztett egyensúlyát”. Görömbei rámutat a szürrealizmus hatására; költészetük ezáltal közérzeti, hangulati szövegekből épül. Görömbei mintegy harmincnyolc nevet sorol föl a nemzedék számbavétele során, s külön foglalkozik Szőcs Géza (1954), Markó Béla (1951), Balla Zsófia (1949), Egyed Péter (1954), Cselényi Béla (1955) eddigi eredményeivel, majd Bertha Zoltán ve zi át tőle a szót, s Mózes Attila (1952), Bogdán László (1948) és Mester Zsolt munkáival ismerteti meg az olvasót. Könyvük vétrén az irodalomkritika, az irodalomtörténetírás, a filozófia, a művelődés- történet és a nyelvészet hetvenes évekbeli eredményeit tekintik át Görömbeiék, s a mű második kötetében nyújtják át nekünk a romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiáját (1971—1980). Ebből bennünket mindenekelőtt az érdekel, hogy kritikánk milyen arányban vett tudomást a romániai magyar irodalom egy ragyogó évtizedének eredményeiről. A bibliográfia csak az Irodalmi Szemlét követi figyelemmel, s a szám bizony nem nagy: kritikánk és irodalomtudományunk mintegy harmincnégy (34) esetben nyilatkozott testvérirodalmunk dolgairól a lapban, illetve magyarországi irodalmi folyókátokban, s a tíz év alatt megjelent 275 romániai magyar íróhoz és hétszáznegy- venhat (746) könyvhöz viszonyítva ez bizony nem jó arány, mindössze tizenkét, illetve négy és fél százalék. Legfőképpen mégis az aggaszt, hogy a tíz esztendő alapműveiről, nyilván több okból, nem vettünk tudomást, illetve csak passzív, nyomtalan tudomásulvétel formájában cselekedtük. Meg kellene próbálnunk a jóvátételt, s törleszteni kellene adósságainkat. Nem a romániai magyar irodalomnak, hanem magunknak tartozunk vele.
