Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Rácz Olivér: A Piccadillyn
a feje fölé emelt kulcsokat; úgy csilingelt velük, mintha egy különleges árverésen kínálgatná a legtöbbet ígérőnek a gyűjtemény legritkább, becses kincsét, s már csak a kikiáltási ár illő túllicitálására várna. De a tovasiető emberek ügyet sem vetettek rá — a Piccadillyn gyakran fordultak elő ennél képtelenebb és bizarrabb jelentek is —, az élénk beszélgetésbe merült sétálók rá sem hederítettek. — Elnézést — fordult az úriember tanácstalanul a férfihez. — Elnézést, amiért megállítottam. De azt hittem, az öné. Nagyon kellemetlen, ha valaki elveszíti a kulcsait. Még egyszer elnézést.. . Mit gondol, uram — kérdezte váratlanul és nagyon gondterhelten, de egyszersmind mintegy egy hirtelen jött ötlettől felderülő arccal —, nem lenne észszerű, ha leadnám a varieté portásánál? Talán valaki visszatér érte... Igen, ez lesz a legokosabb: most ért véget az előadás, én is onnan jövök. Jó éjt, uram! Fürgén utat tört magának a zajos, jókedvű áradatban. A férfi kedvtelve nézett utána. Egy gondos brit, gondolta elismerően. Egy lelkiismeretes, gondos brit. A britek — függetlenül az ország éppen napirenden lévő politikájától — egyénenként korrekt és megbízható emberek. Lehet rájuk építeni. Ezzel a megnyugtató és magasztos gondolattal haladt el a Piccadilly hatalmas, neonfényes Coca-Cola reklámja alatt, s belépett a fényárban úszó svájci étterem hívogató, nyitott - ajtaján. Kiszáradt a torka: egy pohár sörre vágyott. Csakhogy az étteremben egyetlen szabad helyet sem bírt felfedezni: az éjfél körüli órákban ez volt a Piccadilly legnépszerűbb étterme. Mert, noha a britek még változatlanul nem voltak tökéletesen meggyőződve arról, hogy a „kontinens” valóban szerves tartozéka, toldaléka, függeléke-e Nagy-Britanniának (holott azt azért kezdték gyanítani, hogy Ázsia, Afrika, sőt Ausztrália egyes részei már nem azok), változatlanul kedvelték a kontinensre emlékeztető, patinásán francia, osztrák, spanyol, olasz — svájci — jellegű éttermeket. Mulatók, lokálok területén inkább az egzotikumok — pártatlanul: nemcsak az elvesztett egzotikumok — vonzották a briteket. Yangtze. Topkapi. Sun Ya. Surabaya. Mikiko. The House of Chan. Soraya. És — Hungarian Csarda. A férfi tanácstalanul nyújtogatta a nyakát. Pincérek, pincérlányok suhantak el mellette, de vele egyikük sem ért rá foglalkozni. Ekkor valaki véletlenül nekisodródott a vállának. — Bocsánat. Ezer bocsánat — mentegetőzött egy udvarias hang. Jól nevelt, kulturált, minden kétséget kizáróan valamelyik előkelő angol college-ban nevelkedett brit hangja volt. — Remélem, nem ütöttem meg? A férfi érdeklődve fordult hátra, s akkor már tudta, miért tetszett ismerősnek a hang: az iménti kulcsos úriember arcába pillantott. Az úriember, mellőzve a hagyományos brit tartózkodást, boldog elragadtatással kiáltott fel: — Ön itt? Micsoda véletlen! Leadtam ám a kulcsokat a varieté portásánál — mondta, élénk taglejtéssel kísérve szavait. — Képzelje, a portás úgy vélte, tudja is, kinek a kulcsai: bizonyos sir Westinghaméi... Aztán aggódva megkérdezte: — Nem talál szabad helyet, sir? — S válaszra sem várva felkiáltott: — Egy pillanat, nyomban utánanézek! Törzsvendég vagyok itt... Elcsípett egy tovasiető pincért, s már ügetett is vissza. Parancsoljon! — kiáltotta hívogatóan integetve. — Szereztem két helyet. Ha ugyan megengedi, hogy önnel tartsak — fűzte hozzá sietve, hamisítatlan brit udvariassággal. — Ön is a varietében volt, sir? — kérdezte, miután elfoglalták a helyüket a kis, kétszemélyes sarokasztalnál. — Igen. ön is? Az úriember bólintott. — Yes, sir. Furcsa — mondta elgondolkozva —, évek óta nem jártam varietében. De a mai egészen elogadható kis élőadás volt, nem gondolja? — Hogyne, egészen tűrhető volt — mondta a férfi hűvösen, gondosan betartva az íratlan brit illemszabályokat, amelyek óvakodnak a túlzott elragadtatás kinyilvánításától. De hasztalanul igyekezett a honi hagyományoknak megfelelően Viselkedni, asztal- társát nem tudta megtéveszteni.
