Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - KRITIKA - Dusza István: Futópadon, avagy adalékok egy ankéthoz

zetes, kérlelhetetlen bírálóként lépett fel, mint akár a gyermekirodalmunk dilettánsai, vagy a líránk vadhajtásai ellen. Előrebocsájtom, hogy Alabán Ferenctől nem valamifajta „nemzedékesdi játék” nevében kérem számon az ilyen figyelmet. Ugyanakkor számomra érthetetlen, hogy a Főnix Füzetek kilencedik darabjaként napvilágot látott kritikagyűjteményben egyetlen fiatal író, költő kötetét, munkásságát sem méltatta figyelemre. Csak a „befutott”, többek által is értékelt, elemzett „idősebbeket” kísérte figyelemmel. Ő maga írja: „Ha az olvasó bízik a kritikusban, akkor azt várja tőle, hogy kritikáját a fejlődés üteméhez igazítva, adekvát művészeti, esztétikai és ideológiai alapelvekből bontsa ki.” Azt hiszem, ez a gondolat kissé bizonytalan, hiszen az olvasó (mindenesetre ebből csak a kritika olvasójára gondolhatok) bizalma nem előlegezhető meg, azt éppen a gondolat második felének teljesítése után szerezheti meg a kritikus. Mindemellett nélkülözhetetlen, hogy a kritikaírás alapelvei ne olvasói elvárásra, hanem belső meggyőződésre legyenek meghatározói munkánknak, mert csak így kerülhető el, hogy még az olvasók elvárásai alapján se engedjünk véleményünkből. Tökéletesen egyetértek Alabán Ferenccel abban, amit a fülszöveg további részének első mondatában állít: „Irodalmunk az utóbbi években fejlődésének új, magasabb szintű szakaszához ért, az értékrendek azonban továbbra is változnak benne, a jó alkotások fogalma is sokszor személyekhez kötődik, ezért irodalmi életünkben sok az indulat... A kritikust ebben a helyzetben meggyőződésem szerint éppen megőrzött objektivitása óvhatja meg egyénisége elvesztésétől. Az objektivitás, amelyet — remélem — nemcsak az olvasó igényel, hanem az íróvilág is.”

Az értékrendek változásának nevezett — szerintem — bizonytalanság elsősorban az értő, felkészült és mindenekelőtt marxista szellemű kritikai front hiányának a következménye. Aligha lehetne irodalmon kívüli értékrendekkel is találkozni, ha a megjelenő könyvek kritikai fogadtatása adekvát lenne az események fontosságával, a vélemények pedig közvetlenül a megjelenés után több csatornán is eljuthatnának az irodalmi közvéleményhez. így nem lenne alkalom a mendemondákra, az irodalmon kívül álló értet- lenkedők felkészületlen akadékoskodására, s talán még a szakmai hiúság sem késztetne pályatársakat az effajta indulatok érthetetlen felvállalására. Bár az indulatokat minőségileg markánsan megkülönböztetném egymástól, hiszen mély meggyőződésem, hogy a hetvenes években egy adott pillanatban bármennyire kellemetlennek tűnt is fel Bábi Tibor, Tőzsér Árpád vagy Zalabai Zsigmond egészséges kritikusi — éppen felkészültségükből, meggyőződésükből eredő — indulata, ma már tudjuk: fontos tisztázó funkciót töltöttek be. Objektivitásügyben pedig a már előbb leírtakhoz csatolnám véleményemet. Sokféle és tartalmában relatív minden objektivitás. Megfér benne még a kritikus megokolt, érvekkel alátámasztott bizonytalansága is az elemzett műalkotással szemben. Kételkedem abban a véleményben, amely „objektivitás” címszó alatt pozitivista leíró kritikai formában jelenik meg. Hiteles csak akkor lehet, ha nem tagadja saját szubjektumának tartalmát, objektív létének függvényeként működő szubjektív tudatát. Kétségtelen, hogy a kritikusnak objektivitásra kell törekednie, de tudatosítsa: sohasem lehet „objektíven objektív”, minden véleménye szubjektív törekvés az objektív véleményformálásra.

Alabán kötetének Kapcsolatteremtés című első részében nem mutat fel kritikusi erényeket. Mind a négy esetben (a recenzió műfaji és tartalmi keretei között) inkább ismertet, leír, felsorol, mindezt az adott könyv tartalmának kereteiben. Mintha óvakodna attól, hogy például a Történelmi jelen idő című, irodalomtörténészek rádióbeszélgetéseit közreadó kötet kapcsán saját véleményének, értékrendjének is helyet adjon. Pedig akár az irodalomtörténeti korszakolás, akár a sematizmus jelensége vagy a neo- avantgárd törekvésekkel jelentkező fiatal irodalom kérdése jó alkalom a magyar iro^ dalom jelenségeinek összevetésére. Tudom, a szenvtelen tárgyilagosság, az irodalomtörténészi pontosság, a tudományosság látszata, a gazdag hivatkozási anyag tanáros felmondása sokak szemében tekintélyt kölcsönöz a kritikusnak. De akkor hol marad a vélemény? Netán az objektivitás látszata lenne az egyetlen kritikusi erény, amelyet Alabán Ferenc birtokol? Nem, ezt nem feltételezem, ezt nem hiszem róla. Kötetének ez az első fele tudományos érdeklődésének irányát sejteti, csakhogy ez nem téveszthető össze a kritikus érdeklődésével; a pályán maradáshoz elengedhetetlen az önképzés, a tájékozódás, az irodalomtudomány új eredményeinek ismerete; de ha az ilyen jellegű olvasmányok írásra késztetik, akkor adekvát ismeretekkel végezze el a kritikai értéke