Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról

S ugyanez rejlik F. Mikónak a közelítés paradoxonaként megfogalmazott tételében is (i. m. 185).

A kifejező értékekre alapozott modellezést annyira kézzelfoghatóan tárgyaló tanulmányrésznek és F. Miko más írásainak a fordítása (lásd a magyar nyelvű vonatkozó irodalommal együtt — Miko 1984a) egyben azoknak a félre- és ráértéseknek a korrekcióját célozza, amelyek terminológiájának és felfogásának magyar tolmácsolásában előfordulnak. Legutóbb az Oj Szimpozionban olvashattuk F. Miko stílusdefiníciójának értelmezhetetlen visszaadását, nem szólva más terminológiai tévesztésekről. A fordítás és a csatlakozó ismertetés tévesen oldja fel a homonim szóalakot a „jazykové prostriedky” (nyelvi eszközök) kifejezésben Is „nyelvi középpontok”-ként (vö. Űj Szimpozion, 18 (1982), május, 211. sz., 185—190; 186, 189).

5. Mind a szlovák fordítás, mind Babitsé a névadást az eredetihez viszonyítva szabadon kezeli. Tükörszerű ugyan a Zlopazúr(y) — Rondakörmök (Malebranche), Zlochvost — Rondafark (Malacoda), de például a szlovák Kvákal vagy Babits megoldása — Té- pász — a cselekvést végzőt jelöli szemben az olasz Scarmiglione-val (értsd: bozontos, kócos).

6. Mélyrehatóan elemzi a tegezést és a magázást, valamint átváltásukat ugyanannál az alakpárnál J. Lyons Tolsztoj Anna Karenyinájában (1973). Rámutat arra, hogyan jelzi a párbeszédben résztvevők kapcsolatát, s mennyiben függ használata a helyzettől, a nyelv megválasztásától (orosz vagy a franciát mímelő orosz) és az alak kedélyállapotától. A dialógusok orosz szövege Tolsztojnál igen gyakran az orosz arisztokrácia kétnyelvűségét képezi le, ilyenkor az orosz V-forma (vi, francia vous) a „franciául” folyó beszédet jelölheti. Tudniillik a francia arisztokrácia és nagy- polgárság köreiben főképpen házastársak közt szokás volt a magázás, s ezt vette át egyetemesebb osztályjelleggel az oroszországi francia úzus. A regényből kitűnik, hogy T/V-nek (T — ti, tu) a két nyelvben nem egyforma az értéke. Olykor maga az elbeszélő teszi szóvá. Amikor Anna férje levélben elutasítja a válást, és arra kéri, térjen vissza Pétervárra (3. rész, 14. fejezet) a következőket olvashatjuk: „Megszólítás nélkül írt, franciául, az ön névmásnak, amelyet használt, így nem volt olyan hideg a jellege, mint az orosz nyelvben (Lev Tolsztoj: Anna Karenina [Fordította Németh László], Budapest, Európa Könyvkiadó 1960, 269. 1.). A nyelv mímelt átváltása a levél hangneméhez, hivatalos modorához Illeszkedik. De a regény szereplőinek reagálása a T/V-formára másutt is kifejezett. Anna férjével való átmeneti „megbékélésekor” megtudhatjuk, hogy „Amikor oroszul beszélt, tegezte, s ez a te rendkívül fölizgatta Annát.” (i. h. 440; vesd össze úgyszintén Dolly és Oblonszkij jelenetében [1. r„

4. f.]). A T/V-használat regénybeli mikéntje többfunkciós. Anna bizalmas együttlé- tűkben oroszul szól, s tegezi Vronszkijt (2. r., 11. f.; a T-forma a regényben mindenütt egyértelműen jelöli a nyelvet is). S tegezi akkor, amikor Vronszkij váratlanul tér be nyaralójukba (2. r., 22. f.): „— Ja nye zsdala... tyebja” (L. N. Tolsztoj: Anna Karenyina. Moszkva, Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo 1953, 203. 1.). Vronszkij viszont ekkor is „oroszra fordított” francia nyelven beszél, vagyis V-formával. Ennek indoklását a narrátort kommentár adja meg: „Prosztyitye menya, sto ja prijehal, no ja nye mog provesztyi dnya, nye vidav vasz, — prodolzsal on po-francuzszki, kak on vszegda govoril, izbegaja nyevozmozsno-holodnovo mezsdu nyimi »vi« i opasznovo »ti« po russzki.” (i. h.: Németh László fordítása itt hibás — „... s a félelmetes te-t” [195]). Lyons a névmás előtti habozás (három pont) értelmezését az olvasóra bízza. Anna bizonyára csak meghitt együttlétükben tegezi szerelmét, esetleg még ingadozik tegezés és magázás között, de nincs kizárva, attól tart, hogy fia hazatértében meglepheti őket. S mindez oka lehet habozásának. A folytatásban Anna tege- ződése megmarad, Vronszkij azonban „franciául” (vagyis magázva) válaszol, s csak a fejezet végén, miután Anna bevallotta, hogy teherbe esett, fogja oroszra, és természetesen tegezi (A magyar fordítás ebben is eltérő, s már korábban beiktat egy tegező Vronszkij-replikát [195]). A rákövetkező (23.) fejezetben először mindketten V-formában beszélnek, tehát — ahogy Lyons felhívja figyelmünket — feltehetően Anna is franciául, de egyszerre könyörgésre fogva („— Ja prosu tyebja, ja umoljaju tyebja, —” [207. 1.]) nyelvet vált, s áttér a tegezésre, amit Vronszkij is átvesz.

A szerző tüzetesen vizsgálja azokat a helyzeteket, amelyekben a T/V-átváltás az alakok kedélyének változását, a beszélő haragját szignalizálja, s amelyek-