Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról

újrateremtése a másik nyelvben sincs kizárva, bár a szöveg célnyelvi újraalakításában természetszerűleg a fordítás „kétlaki” létéből eredő gátló nyelvi és kulturális eltérések hatnak. (De egészítsük ki: nyilván az egy nyelven belüli közlés sincs ennek „híjával”, s hasonlóképpen egy nyelv esetében is fennáll, hogy az mint rendszer csak az általánost tartalmazza, míg a beszélő az egyedit és egyszerit kívánja kifejezni..ahogy az irodalmi műre vonatkozólag találó hasonlattal mutat rá erre O 111 i k Géza — „Az embernek előbb meg kell tanulnia a nyelvet, a nyelv teljes, óriási sínhálózatát. Aztán meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek — hogy ne oda utazzunk rajtuk, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová érkezni akarunk” [1980, 205]).2

A szöveg részelemeinek funkcionális felmérését illetően hivatkozhatunk a kifejező kategóriák Miko-féle rendszerére, amely következetes monisztikus felfogást képvisel, és kizárja a forma és a tartalom hagyományos különválasztását. A tematikus („tartalmi”) és a nyelvi elemek valójában mind a téma realizálásának eszközei, amelyeket funkcióegyezésük egységesít. „Első szinten mindezek sajátos, viszonylag önálló jelenségek, de a következő szinten ugyanazon funkció biztosítása révén egyeztethetővé válnak", mivelhogy „az egységes stílus megköveteli realizálódásának egységességét” (Miko 1970, 44). Mindkét összetevő tehát a megfelelő kifejező kategóriában érintkezik, amelyet mint „a szöveg elemi funkcionális aspektusát” definiáljuk, „amely biztosítja a szöveg sajátos funkcionális irányulását és jellegét” (Miko 1978, 214). A stílust pedig az előzőek alapján úgy határozhatjuk meg, mint „a nyilatkozat kifejező sajátságainak dinamikus együttesét” (Miko 1969, 12). Nyilvánvaló, hogy a stílusnak ilyen felfogása meghaladja a nyelvészeti stilisztika határait; egységesítve a mű felépítését és értelmét tartalmával tulajdonképpen a szövegek egyféle grammatikáját jelenti.

Ügy látszik, hogy az elgondolást épp e mozzanata folytán fogadták hagyományos nyelvészkörökben bizonyos fenntartással, jelentősége azonban a fordítás elméletével kapcsolatban vitathatatlan. A forma és a funkció integrálása és a stílusnak pontos és szabatos ismérveket nyújtó felfogása nyomán a szöveg értékelésében kiküszöbölhetővé lett a pusztán benyomásokra alapozott és empirikus megközelítés. Mivel fordításkor csak kivételesen alakulnak át a szöveg tematikus (tartalmi) elemei, a nyelvi eszközök funkcionális jellemzőit objektíve követhetjük aszerint, hogy ugyanannak a kifejező értéknek a jelölői-e, mint az eredetiben. Ilyen szempontból a fordítás stilisztikai művelet (a stílusfogalomnak az előbbiekben vázolt értelmében), s az egyenérték a kifejező értékek egyezése, amely feltételezi a szöveg részelemei közt is kimutatható funkcionális rokoníthatóságot — „az eredeti és a fordítás elemeinek funkcionális egyenértéke, amelynek feladata, hogy lehetővé tegye az egyezést egyazon jelentésinvariánssal” (Po- poviG 1976, 49).

Fejtegetésünkben talán egy kissé el is távolodtunk az eredeti, a párhuzamba állítható, analóg természetű nyelvi eszközök alkalmazásának kérdésétől. Tudatosítanunk kell ugyanis azt is, hogy a jelentésinvariánst és a funkcióegyezést olykor csak úgy érhetjük el, ha az üzenet részelemeinél kitérünk azok egybeesése elől. Sőt, adott helyzetben a kulturális kontextus különbözősége egyenest kényszerűen válthatja ki az ilyen szó szerinti másolás kiküszöbölését, még akkor is, ha az mint nyelvi lehetőség fennállna.

A régebbi korok eszmélkedése a fordításról, akárcsak a köznapi felfogás ma sem különbözteti meg az egyenértéket az azonosságtól, az eltérést eredeti és fordítás között egyszerűen tévedésnek minősíti, ezáltal is a fordítás elégtelenségét vagy lehetetlenségét bizonyítandó. Ideológiailag kiélezett helyzetekben a fordítás már a kifejezésnek a cél- nyelv idiomatikájához igazodó törekvésével is gyanússá válhat — megtapasztalta ezt annak idején Luther Márton csakúgy, mint az életével is ráfizető Etienne Dolet? (i. m. 40—2)

František Miko tanulmányában, nem hagyva hézagot az érvelés végigvezetésében, újból felveti az irodalmi alkotás státusának és vizsgálatának alapvető kérdéseit. Olyan látszólagosan „triviális”, közhelyszerű tételből kiindulva, miszerint az irodalmi alkotásban az író mondanivalóját („koncepcióját”, vagyis a mű értelmét, értékét] fejezik ki