Irodalmi Szemle, 1985
1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról
az alkalmazott eszközök („ahogyan a mű meg van írva”); a műbe kódolt érték-invariánsnak és az olvasatok változatainak kényszerű egymásrautaltságát tárja fel, amelyben az érték azonosítása szempontjából a fordítás mint kommunikáció és mint kísérleti-experi- mentális módszer egyaránt releváns. S az érték és az alkalmazott eszközök megfelelését — az irodalom e legfőbb sajátosságát — elemezve, tételezi köztük a kifejező kategóriák közvetítő szerepét. Természetesen mindezt, ismert alapelvéhez híven, nem a tartalomforma kettéosztódásaként követi, hanem — fogalmazzuk meg így — mint a tartalom leválaszthatatlanságát a formáról. Ekképpen illeszti egymásba az irodalomelmélet és a fordításelmélet tényeit és fogalmi rendszerét, hangsúlyozva mind az eredetinek, mind a fordításnak mint műnek alkatából következő kontextusszükségletét. A szerző dolgozatában kifejti a fordítás ellentmondásosságát is magába foglaló „reális egyenérték” fogalmát, amely a fordítások egymásutánjában, történetileg az eredetihez kell hogy közelítsen, mivel a fordítás meghatározó sajátsága „az eredetinek az igénylése”. A fordításnak ilyetén értelmezése „klasszikus” válfaját tünteti ki; az eredetit mélyrehatóbban másító tolmácsolás már a szövegtranszformációnak az előbbihez mérve másodlagos, arra csupán ráépülő kategóriáit képviseli. A fordítás eszerint mindenképpen az eredeti variánsa, s csak ennek tudatában beszélhetünk egyáltalán egyen- értékről. A fordításnak mint az eredeti mű variánsának az értékelése a fordításelméletnek és az irodalomelméletnek az áthatódását jelenti, a fordítás mint kategória ezáltal az irodalmi mű teóriájának és szisztematikájának {tehát a nemzeti irodalomnak is) részévé válik. Hogy a fordítás ilyen értelmezésében lehetséges, vagyis az egyenérték tényét, a nyelvek univerzális sajátságai, egyetemességük felől is — „ősi tapasztalataink folytán, miszerint amit kifejezhetünk az egyik nyelv segítségével, egy másikban is elmondható” — beláthatjuk (i. m. 283). Eközben az alkotó jellegű fordítás a kifejező kategóriák tartományában operál. Az elmondottakhoz igazodva ismételhetjük, hogy a kifejező kategóriák univerzális jellege teszi lehetővé a nyelvi (és tematikai) jelölőik szintjén fellépő, bizonyos tűréshatárok közti variálást. S megjegyezhetjük, hogy a nyelv egyetemes sajátságaként a nyelvi rendszer nyitottságát és az alkalmazásában jelentkező plaszticitást is számításba vehetjük. (A fordításelmélet és a fordítás természetszerűleg a nyelv teóriájának is része, illetve kategóriája: a nyelvi szemantika, a szemiotika, valamint a fordítás kap csolatáról lásd: Wills 1980, Beaugrande 1980, Szidorov 1983). Egy költemény eredetijének és fordításúnak összevetésekor az lehet a benyomásunk, hogy az eredeti vers „lágyabban” hangzik, „érzékileg áthatóbb”, míg fordítása „keményebb” és az „értelemhez szól”. Eközben hallgatólagosan vagy e tényeket kifejezésre juttatva, nagyon jól tudjuk, miről is van szó. Arról tudniillik, miszerint a lágy—értelemhez szóló ellentéte a szövegben nem köthető egyetlen részelem hatásához. De valamennyi elemnek sem tulajdoníthatjuk, hanem egyforma vagy hasonló kifejező „hajlammal”, sajátsággal, tulajdonsággal rendelkező részelemek bizonyos halmazához rendelhető hozzá. S ezek épp adott tulajdonságuk révén válnak a szövegben helyénvalóvá vagy alkalmatlanná. S tudva tudjuk azt is, hogy a többi részelem (ezekhez csatlakozhat némely az előbbiek közül is) a szövegnek másfajta sajátosságot kölcsönöz, azaz árnyalja kifejezőségét; végül pedig az is természetesnek tűnik, hogy a szöveg összbenyomása valamennyi elemének ilynemű, szervesen egymásba fonódó sajátságának eredménye. A kifejezésárnyalást sohasem fogjuk fel csak önmagára vonatkoztatva, mivelhogy éppen ez foglalja magába az írónak, költőnek a mű értékét jelentő mondanivalóját, „koncepcióját”. Az effajta árnyalás, kifejezésmódosulás folyamatos univerzumából választhatunk mindegyik beszédaktusban. S a beszédben olykor — főképpen ha a hangnem jellegé folytán tekintélyünk, értékelésünk és önértékelésünk forog kockán, esetleg az megszégyenítésnek, sértésnek tekinthető — valóban az „árnyalatokra” is érzékenyek vagyunk. A jelenség a nyelvi közlés gyakorlatában nyilván a beszéd kifejlődése óta ismert Iaz elemi lcifejezőség némely formája már az „értelmesebb" állatok hangadásában megjelenik!. A kifejezőség ilyen természete által nyilatkozik meg mindenkor az egyén vagy a csoport viszonyulása a valósághoz, világhoz, az emberek egymás közti kapcsolata, fejeződik ki viszonyulásuk, igényük a világgal és önmagukkal szemben. Egyszóval mindaz, amit világlátásnak, életfelfogásnak, szemléletmódnak neveztünk, s ami minden
