Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Mayer Judit: Nyelvhasználati gondjainkról

„Akik mindannyiszor az újságokban keresik a nyelvünkben elharapódzó hibák egyetlen forrását, olyanok, mint azok a felfedezők, akik diadallal mutatnak rá a tóra, hogy íme, abból ered a folyó — míg aztán ki nem derül, hogy a tóba is patakok ömlenek. Az író és az újságíró nyelve ezer rejtett és nem rejtett forrásból táplálkozik, ö csak továbbadja, ahogyan kapja a körötte zajgó életben. Hiba, ha azon zavarosan hömpölygeti tovább, minden iszapjával. De legkevésbé azoknak van joguk panaszra, akik az újságok nyelvében itt-ott bizony a maguk nyelvének zavaros üledékére ismerhetnének.”

A szlovákiai magyar ember — akárcsak a más országokban élő nemzetiségi ember — helyzetéből adódóan nagyon sok mindent kell hogy lefordítson az anyanyelvére, ha pontosan, szépen akarja magát kifejezni — kezdve a hivatalok, intézmények, üzemek megnevezésén, folytatva például az egészségügy területén előforduló fogalmakkal, vagy például az áruválaszték, a közigazgatási fogalmak stb. stb. megnevezésével. Ez ugye nem is mindig könnyű, nem is mindig sikerül; sokszor a szótár sem segít, nem beszélve arról, hogy beszéd közben nem kapkodhatunk egyre-másra a szótárhoz. Hallunk is aztán ilyen és hasonló mondatokat, méghozzá azoktól is, akik szlovákul aligha tudnak valami jól. A Juliska ma nem jöhet, mert az ústavba ment skúškára. Elismerem, hogy ez most egészen primitív példa, de sajnos, saját fülemmel hallottam, méghozzá nem is olyan régen, a tejboltban. Figyeljük csak meg, hogy ebből a „makaróni” mondatból a kívülálló számára valójában ki sem derül a nevezett, vagyis ama bizonyos Juliska holléte, mert nem világos, hogy valamilyen tanintézetbe ment-e vizsgázni, vagy pedig a rendelőintézetbe ment, vérvizsgálatra. Azért említettem ezt a példát, mert hazai nyelvhasználatunk szeplői közül legszembetűnőbbek a magyar beszédbe kevert szlovák szavak. Bármilyen fülsértő ez a jelenség — szlováknak, magyarnak egyaránt —, nem [ártom annyira veszélyesnek, mint a más idegen hatásokat, mivel nem szerkezetében érinti a nyelvet. Természetesen kell vele foglalkoznunk, rá kell mutatnunk, hogy a fogalmaknak, melyeket valaki tudatlanságból vagy hanyagságból idegen szóval nevez meg, van helyes magyar nevük.

Lássunk hát erre a jelenségre néhány jellemző példát. Az élelmiszerboltban egy vevő „magyarul” vásárol be, de valahogy ilyenformán: Kérek egy šľahačkát meg egy smo- tanát és egy sáčkový tejet meg két csokoládés napolitánkát. Mintha ezeknek az árucikkeknek a megnevezésére nem volna magyar kifejezés, vagy mintha szlovák nevük afféle lefordíthatatlan áruvédjegy volna, mint például bizonyos kakaókészítmények elnevezése: a Malcao, Granko, Kaolar és hasonlók. Vagy talán attól félt a vevő, hogy a magyarul kétségkívül jól tudó boltvezető nem tudja, mi a tejszín, a tejföl, a zacskós tej meg a csokoládés nápolyi?

Egy önkiszolgáló boltban — nem a samoobsluhában! — hallottam, amikor egy nyilvánvalóan magyar anyanyelvű alkalmazott ezt kérdezte a társától: Hová tetted a sipka teát? Nem valami új teakülönlegességről beszélt, hanem a csipketeáról, ennek a szlovák nevét

— šípkový čaj — „magyarította meg” elég önkényes módon.

És hányszor nevezik magyarul minerálkának az ásványvizet, malinovkának a málnaszörpöt, párkynak a virslit, santovkának a szántói vizet, lízatkónak meg lizátkónak a nyalókát és így tovább.

Nem szeretném mindenkiről feltételezni, aki a példaként felsorolt árucikkeket szlovák szóval nevezi meg akkor is, amikor magyarul beszél, hogy nem tudja ezeknek a magyar nevét. A többség egyszerűen hanyag, lusta gondolkodni, s talán az sem jut eszébe, milyen csúnya az általa használt keveréknyelv.

Az is bizonyos, hogy akad az áruválasztékban nem egy olyan cikk, amelynek helyes magyar megnevezése nem ennyire egyszerű. Nem a védjegyszerű fantázianevekre gondolok, mint például a Marina, Club, Magdaléna és hasonlók. Ezeken nem lehet változtatni. Ha például egy szalámifajtát Pribinának nevezett el a gyártója, akkor az magyarul Pribina-szalámi, de mi legyen az egyéb hentesáru — turistická, lovecká saláma, čabajka stb. — megnevezése a magyar szövegben? Ezeket természetesen magyarul nevezzük meg: turistaszalámit, vadászszalámit, csabai kolbászt veszünk, nem pedig turistickát, loveckát stb.

A kenyérfajták, péksütemények esetében akadhat a választékban olyasmi, aminek hirtelenében nem tudjuk a magyar megfelelőjét. Mondjuk, nem vagyunk biztosak benne, hogy a gazdovský chliebet nevezhetjük-e gazdakenyérnek, vagy inkább házikenyeret kellene rá mondanunk. De ez még nem ok arra, hogy a rozskenyeret celoražnýnak nevez