Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Bertók Imre: A magyar és a szlovák nyelv kontrasztív jelenségeinek az oktatása a középiskolában

eltérő szemléletből, egyes nyelvleírások különbözőségéből fakadnak. Ezeket hívjuk szubjektív kontrasztoknak.

A szubjektív kontrasztoknak két fajtáját ismerjük:

a) amikor az eltérő nyelvi irányzatok, iskolák a nyelv jelenségeit más-más nézőpontból vizsgálják, más-más módon értelmezik, megnevezésükre más-más terminusokat használnak. A lényegbeli azonosságot megváltozott nézőpontból ítélik meg. Például a formális (strukturális) nyelvi elemzés szőosztályai és a hagyományos nyelvtan szófajai között van ilyen lényegbeli azonosság. Vagy ugyanannak a nyelvtani elemnek eltérő terminus technicussal történő megnevezése: ejtéskönnyítő magánhangzó, kötőhangzó, előhangzó, üres morf. A klasszikus nyelvészet szerint a fonémának vannak variánsai, a strukturális nyelvészet szerint allofonjai;

b) a második csoportba tartozó szubjektív kontrasztokra nem az a jellemző, hogy az eltérő nyelvtudományi irányzatok, nézetek különbségeit mutatják fel, hanem az, hogy a bázisnyelvi és a célnyelvi nyelvtanok más-más kritériumok alapján határoznak meg bizonyos nyelvtani jelenséget, értelmezését nem fejtik ki azonos részletességgel. Ilyenek pl. a szófajok, a névmások, a tárgy, a szintagmák felosztása, az igei aspektualitás, a névszói és az igei kategóriák értelmezései a magyarban és a szlovákban.

A magyar és a szlovák nyelv viszonylatában az eltéréseket oppozíciókba állítva feloszthatjuk még:

a) a bázisnyelven és a célnyelven belüli oppozíciókra;

b) a bázisnyelvi és a célnyelvi formális oppozíciókra;

c) a bázisnyelvi ős a célnyelvi jelenségek közti speciális eltérések oppozíciőira, amelyek a pluszstruktúrákat (a nyelvi jelenség megvan a célnyelvben, de hiányzik az anyanyelvből) és a mínuszstruktúrákat (a nyelvi jelenség megvan a bázisnyelvben, de ismeretlen a célnyelvben) foglalják magukba.

Az összevetésnek van még egy másik kategorizálása is. Amikor a nyelvi jelenségeket taxatív módon hasonlítjuk össze, akkor beszélünk külső kontrasztivitásről, viszont mikor a taxatív felsorolás mellett a célnyelv és a bázisnyelv belső jelenségeit párhuzamba, illetve kontrasztba állítjuk, beszélünk belső kontrasztivitásről.

Kontrasztok a nyelvi szintek alapján

A kontrasztivitások bemutatásakor abbr' a globális szembenállásból indulunk ki, hogy a magyar nyelv származása (genealógia) alapján az urál-altaji nyelvtörzs, finnugor nyelvcsalád ugor ágához, a szlovák nyelv pedig az indoeurópai nyelvtörzs, balti-szláv nyelvcsalád nyugati szláv ágához tartozik. A nyelvtörzsek nyelvét ősnyelvnek vagy protonyelvnek, a nyelvcsaládok nyelvét viszont alapnyelvnek nevezzük. Tipológiai-szerkezeti alapon a magyar nyelv agglutináló típus, amelyben a szintetikus szerkezetek vannak túlsúlyban (mesélhetnék, könyveinkben), a szlovák nyelv viszont flektálő típus, amelyben az analitikus szerkezetek (mohol by som písať, v našich knihách) az uralkodók. Meg kell azonban említenünk, hogy „tiszta” nyelvtípus nincs.

A kontrasztív nyelvi jelenségeket a nyelvi szintek alapján válogatjuk. A nyelvi szinteket a tantervi céllal összhangban a kommunikatív funkció szemszögéből állapítjuk meg. Nyelvi szintnek nevezzük azoknak a nyelvi elemeknek a halmazát, amelyek tartalmilag és alakilag egységet alkotnak, s a felsorolásban a rákövetkező szinthez viszonyítva többletfunkció közvetítésére alkalmasak. A középiskolai tankönyveknek a tanterv értelmében tartalmazniuk kell a szövegcentrikus alapállásból kiindulva a szöveg-, a textéma-, a mondat-, a szintagma-, a mondatrész-, a lexéma-, a morféma-, a fonémaszinten előforduló legtipikusabb és a legfrekventáltabb kontrasztokat a magyar és a szlovák nyelv relációjában.