Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - KRITIKA - Dusza István: A modern költészet mint közhely

átvett szavak ebben a formai világban inkább anakronisztikusan hatnak, mintsem eredetien. A tudományos nyelvből kölcsönzött fizikai szakkifejezések csupán kontraszt- anyagként jelennek meg a hangulatokat, tünékeny sejtéseket leíró versekben. A költő verseit olvasva egyetlen olyat találtam, amelyet fenntartások nélkül, maradéktalanul be tudok fogadni (Virágégés). Ezt tapasztalva már-már bosszankodva gondoltam a kötet fülszövegének egyik mondatára: „A versek nagy teret engednek az olvasó értelmező, összefüggéskereső tevékenységének.” Ogy látszik, jómagam nem igénylem az effajta „nagy tereket”, de még csak összefüggéseket sem tudok keresni a versben ott, ahol azok olykor a legmerészebb képzettársítás után sem láthatók meg. Szép, okos gondolatokat közvetítő töredékeket, néhány elhullajtott metaforát, ügyes hangszínváltást, afo- risztikus közhelyet viszont szinte minden versben találok.

Mi az oka, hogy ez a látványosnak mutatkozó verseskötet, közelebbről megvizsgálva, híján van belső összetartó erőnek és gondolatiságnak?

Okát mindenekelőtt abban látom, hogy a szerző a készen talált formához legtöbbször nem tudta idomítani az élményeket, a gondolatokat, így adós maradt az (át)értelmezéssel, s csak leír, megragad hangulatokat, megmutat látomásokat. Mindez addig magával ragadó, amíg tart az érdekesség, a különösség ereje (Mese-körkörök, Fővilá- gosítás, Kapualji capriccio). Nem teremtette meg azokat a feltételeket, amelyek ezeknek az átéléséhez szükségesek. Kendi Mária többnyire passzív verseket ír, a szónak abban az értelmében, hogy nem igényli az olvasót. Hol van már ez a költő attól az időtől, amikor még kérdezett, vagy éppen csak ígérte a kérdéseket? Jó lenne szembesülni ezekkel a kérdésekkel, már holnap is, az olyan versekben, mint a Virágégés című nagy opusza: „A nagy viRágégés árnyékában / ejtőernyő-pihe / lobogásba / lebegésbe / kapaszkodik az EMBER — / lám, milyen egységes a világ! —, / ki (gyűlt) nyúlt gyermekkorú) karú.” Bizonyára ez az a költői világ, amelynek öntörvényűsége egy eredeti költészet ígérete, amely a választott poéziseszmények nyomaiból kilépve viszi előre önmagát. Ez a vers magában több, mint a kötet többi verse együttvéve. Kár, hogy a szerkesztői munkálatok során nem került a gyűjtemény centrumába, s akkor talán az erőtlen, csupán műhelyforgácsként földre hulló verseket kihagyhatták volna a kötetből.

Esti fények, akvareli