Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FÓRUM - Ankét a kritikáról (folytatás): A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Dobos László, Duba Gyula, Lacza Tihamér, Tőzsér Arpád

vélem, megvan ez az igény (az említett kritikai kötetek révén könnyen tudnám bizonyítani). Valamit azonban meg kell mondani! A mű és a valóság viszonyának és összefüggéseinek elemzése, tehát a kritika módszere különféle: irodalomközpontú, szociológiai érdeklődésű, szövegvizsgáló, impresszionisztikus és avantgarde jellegű, lehet objektivizáló és szubjektív hangvételű, konzervatív és modern, esztétikai és etikai érzékenységé tehát a mű jellegének és a kritikus alkatának megfelelően sokféle lehet. De emellett minden esetben társadalmi tett — politikum. Társadalmi állásfoglalást és érdekeket képvisel, eszmei irányt mutat és közösségi értékrendet alakít. Ilyen értelemben — közügy. S ez mérhetetlenül megnöveli a kritikus felelősségét. Kritikánkat ilyen szempontból nem minősítem, de felhívom a tényre a figyelmet.

3 A kritikát feltétlenül szervezni kell, de nem azzal a tudattal — reménnyel —, hogy a szervezés által önmagától színvonalas lesz és megnemesül. A szervezés mellett van egy másik — talán még lényegesebb! — kötelesség: támogatni a jó kritikát, védeni az új és igaz gondolatot. Sietek megjegyezni, hogy a „gondolat igazá”-t nem általában, elvontan és megfoghatatlanul értem. Nem „igaz”, hogy minden gondolat igaz. Számomra az igaz gondolat és értékítélet olyan, melynek szubjektív egyedisége és eredetisége összhangban van történelmi és közösségi érvényével, és jövőbe mutató irányzatosságával. A gondolat a jövőt készíti elő, a kritikai elemzés és értékítélet mindig a jövő érdekében hangzik el. Csak ilyen gondolat lehet egyéni és eredeti, melynek varázsa van, fénylik és melegít, mint a jelzőtüzek, és mély intellektuális erőtér veszi körül. Kritikánknak vannak ilyen gondolatai, ezeket kell védeni! Másrészt meg kell mondanom, hogy műbírálatainkat általában nem ilyen gondolatok jellemzik. Jellemzőbb, hogy a bírálat gondolatszegény, értelmezés helyett formális jegyekkel foglalkozik, s bár nem igénytelen, mégis felszínes, aminek következtében irodalmunk java értéke méltó nyilvános elemzés és értékelés nélkül marad. Kritikánk kétségtelenül tékozol, amikor a gondolatgazdag analízist kívánó — és lehetővé tevő — műveinket sorra elhanyagolja, és másodrendű jelenségekkel foglalkozik. Több jel arra mutat, hogy ennek bizonyos irodalmi tudat- és értékzavar is oka lehet, olyan esztétikai orientáció, amely a nagyvilág bűvöletében alábecsüli a valós, meglévő értékeket. S itt már a sznobság kezdődik, a törpeség tehetetlen nagyot akarása ...

4 A fentiekből kitűnik, hogy kritikánk képességei szerint tesz eleget az1 író és olvasó közötti közvetítés feladatának. Teljesítménye nem kielégítő, de nem a semmivel azonos. Ennek taglalása helyett azonban — talán meglepően, de nem indokolatlanul — én az olvasói érdeklődés kérdését vetném fel. Bármilyen furcsán hangzik, a népi közösségnek érdeke — mondjam, hogy kötelessége? — érdeklődésével támogatni irodalmát, amennyiben az tudja és érzi a közösséggel szembeni kötelezettségeit. Állítom, hogy irodalmunk legjobb törekvéseiben és célkitűzéseiben érzi elkötelezettségét és igyekszik ennek eleget tenni, ezért az olvasók fokozódó figyelmére és támogatására tarthat számot.

LACZA TIHAMÉR

1 Konccol László diagnózisa szerint a csehszlovákiai magyar kritika súlyos nyavalyákkal küszködik, s noha a legrosszabbtól talán nem kell tartani, a gyógyulás — úgy tűnik — eltart még egy ideig. Mindenesetre az Irodalmi Szemle szerkesztősége konzíliumot hívott egybe a beteg valódi bajának megállapítása végett, nyilván azzal a szándékkal, hogy a „szakértői testület” javalljon valamilyen gyógymódot is. Lássuk tehát a Koncsol által felsorolt tüneteket! Kritikánk — nem elég differenciált. Más szóval: a kritikusok véleménye nagyjából megegyezik a műveket illetően, nincsenek lényeges nézeteltérések a céh tagjai között, s így természetszerűleg nem is vitatkozunk egymással. Pedig lenne miről — sejteti Koncsol, s alighanem igaza van, bár a vitákkal kapcsolatos tapasztalataink meglehetősen kiábrándítóak.

Kritikánk — nem elég fölkészült. Vagyis kritikusaink többsége nem rendelkezik kellő szakképzettséggel és szakismeretekkel, amit úgy is megfogalmazhatnánk, hogy kontár. Persze felvetődhet a kérdés: vajon hol képezik a kritikusokat? Ezt a mesterséget álta-