Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FÓRUM - Ankét a kritikáról (folytatás): A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Dobos László, Duba Gyula, Lacza Tihamér, Tőzsér Arpád

Iában mindenki autodidakta módon sajátítja el, s az már tehetség és szerencse dolga, hogy ki mire viszi ebben a szakmában. Megélni belőle — legalábbis a mi tájainkon

— nem nagyon lehet, ezért aztán kevesen vállalják a felkészüléssel és a továbbképzéssel járó többletmunkát. Sajnos az a helyzet, hogy a kritikaírás nálunk önkéntes alapon történik, s már-már az is érdemnek számít, ha akad valaki, aki elvállalja a kritika megírását.

Kritikánk — nem elég rendszeres. Ez a megállapítás az előbb mondottak folyománya, s mint ahogy a korábbi kijelentést, ezt sem lehet vitatni, mert tény.

Kritikánk — nem elég bátor. Kézenfekvő a kérdés: kitől és mitől félhet a kritikus? A megbírált író bosszújától? Vagy az olvasók haragjától? Esetleg a szakmai felsüléstől? Talán ez utóbbitól a leginkább, bár volt már rá példa, hogy a megbírált mű szerzője valamilyen módon elégtételt vett a „rajta esett sérelemért”. De úgy vélem, Koncsol nem egészen így értelmezi a kritiku.i bátorságot; kritikánknak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy őszintén szembenézzen irodalmunk problémáival, kíméletlenül rámutasson azokra az alapvető fogyatékosságokra, amelyek az irodalmi művek többségében előfordulnak.

Kritikánk — nem elég elvszerü. Más szóval: túlságosan eklektikus, intuitív. Kétség- íelen, hogy sok kritikában találhatók kellőképpen meg nem érlelt kijelentések, passzusok; következetlenségek is jócskán előfordulnak, sőt számos esetben az esztétikai kategóriákat és a szakkifejezéseket is összekeverik a szerzők, de mindez a kellő szakképzettség hiányával, a szakmai bizonytalansággal magyarázható elsősorban.

Kritikánk — nem elég lényeglátó. Van rá példa jócskán, de azért azt is meg kell mondani, hogy sok író szívesen venné, ha a kritikusok olyasmit is felfedeznének a művében, amit csak beleképzelt, de nem írt meg. Elvégre a szándék még nem azonos a megvalósítással, s ha meg is valósult valami, még nem biztos, hogy művészileg értékes is.

Kritikánk — nem elég szellemes. Ez stílus kérdése, no meg alkat dolga is. Erőltetni nem lehet és nem is érdemes, mert úgyis rögtön észreveszik. Elismerem, a könnyed stílusban, sziporkázóan megírt szöveg sokkal élvezetesebb olvasmány, mint a komoly tételektől és tézisektől súlyos dolgozat, de nem mindenki képes ilyesmire, ezért nem Is kérném számon a kritikustól.

Kritikánk — nem elég elemző. Ez részben igaz, ha a végeredményt veszem alapul, de azt is látni kell, hogy az elemzés „művelete” még önmagában nem garantálja a sikert. Hányan szedték már Izekre, sőt hangokra egy-egy műalkotás szövegét, ennek ellenére semmi érdemleges megállapításra nem jutottak; épp azt nem sikerült kinyomozniuk ezzel a módszerrel, amire mindenki a leginkább kíváncsi volt; vajon jó-e a szóban forgó mű vagy sem?

Kritikánk — nem elég mozgékony, változatos. Őszintén megvallva, nem tudom pontosan, mire céloz Koncsol e két fogalommal. Ha netán a kritika frissességét és formájának próteuszi sokféleségét érti alattuk, akkor természetesen igaza van, de nem szabad szem elől téveszteni azt a körülményt sem, hogy végeredményben igen csekély létszámú a csehszlovákiai magyar kritikusgárda, így egy csomó elvárásnak eleve nem tehet eleget.

Kritikánk — nem elég mély. Ez a megállapítás több korábbi kijelentésre rímel, így nem is kell külön bizonygatni a helytállóságát. A kérdés most már az, vajon szerepel-e Koncsol diagnózisában valamennyi tünet, s a felsoroltak alapján milyen gyógymód ajánlható? Véleményem szerint sebészi beavatkozás nem indokolt; a fertőzési gócokat é; a gyulladásokat a szervezet immunrendszere egymaga képes felszámolni. Napfényre, friss levegőre, folyamatos mozgásra természetesen szüksége lesz a betegnek, akárcsak fehérje- és vitamindús táplálékra.

2 Erre a kérdésre nem lehet általánosságban válaszolni, mert bizonyos kritikusok és kritikák esetében teljesül a fenti hármas követelmény, más esetekben viszont nem, jóllehet a szándék itt sem hiányzik. A kérdést viszont úgy is megfogalmazhatnánk, vajon maguk az irodalmi művek nyújtanak-e elegendő alapot és teret e hármas követelmény teljesüléséhez?

3 A kritikus rendszerint egy adott művet elemez és bírál. Nem hiszem, hogy ilyenkor mindig az irodalomtörténeti-esztétikai értékrendkialakítás igénye lebeg a szeme előtt;