Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VII)
Az orgonaszó ostorcsapásszerűen kezdődött, aztán hosszú, haragos tombolás után egyszerre és váratlanul véget ért. Minden előzetes figyelmeztetés és átmenet nélkül nagy csend lett, csak a fülükben zúgott tovább a zene visszhangja; belső hallásuk még érzékelte néhány másodpercig az utolsó akkordokat, mintha a csupasz barna koporsó verné vissza őket. A villámgyors befejezés is az orgonista hatáskeltő bravúrjai közé tartozott. A beállt csendben gyors, magányos léptek hangzottak. Sötét ruhás, idegen férfi jelent meg a koporsó mellett, torkát köszörülte, fejet hajtott a koporsó előtt, aztán egy irattartóból méltóságos egykedvűséggel olvasni kezdte búcsúztató beszédét. A városi nemzeti bizottság polgári ügyekkel foglalkozó osztályának kirendelt hivatalnoka patetikus közhelyeket mondott a halálról, a nehéz búcsúzásról, a hátrahagyottak fájdalmáról és a halott néhány általános jó tulajdonságáról. Jellemének azokat a kedvező vonásait hangsúlyozta, amely az emberek kilencvenkilenc százalékára jellemzőek, és temetés alkalmával kockázatmentesen felsorolhatok. Egyetemes jó tulajdonságok, mint a jószívűség, a munkabírás, az őszinteség és emberszeretet. A hivatalnok nem ismerhette Bertát, de halála körülményeiről tudott, ezért röviden és homályosan megemlítette, hogy az élet nem kedvezett szegénynek, sokat tűrt és még többet szenvedett, de ő ellenállt a kísértésnek. Nem részletezte, milyen kísértésre gondol, nem mélyedt el túlságosan a halottól való búcsúzás társadalmi mélységeiben, de azt határozottan kijelentette, hogy Berta szerény adottságain belül őszintén igyekezett hasznos tagja lenni a társadalomnak. Amennyiben ez nem mindig sikerült neki, környezete is vétkes miatta, mert nem fordított elég mélyreható figyelmet a közösségben helyét kereső, tanácstalan lélekre. A hivatalnok beszéde mindenkire hatással volt. Belus néni a fejét ingatta, máskor helyeslően bólogatott. Balabánné nem vette le szemét a szónokról, és állandóan szipogott. Az asszony maga elé nézett, és nem gondolkodott, átfolyt rajta a szöveg, alig érintette tudatát. Fárasztotta. A férfi számára monoton hömpölygéssé, Balabánné szóáradatához hasonló, értelmetlen és jelentéstelen környezetzajjá, kulisszává változott a búcsúbeszéd. A terem méretei is megváltoztak számára, és a tárgyak alakjukat vesztették; képzeletében a csupasz koporsó helyére sötét szobabelső tere tágult. Soha nem látta ezt a szobát, a házat sem ismerte, melynek falai között található; szegényes, kopár és hideg szoba volt. Nyirkos félhomályában árnyak mozogtak, a Terebélyes Berta, Mecseki úr, a girhes macska és a korzómisung. Állandó mozgásuknak és helyváltoztatásuknak kezdetben még volt valami értelme, ételek, italok és szükségvégzés motiválták, az ösztönös emberi lét vegetatív tevékenységének jelei. De később a szobában tartózkodó élőlények mozgása egyre értelmetlenebb és rendszertelenebb lett. Akkor már csa- pongva és görcsösen kavarogtak, mint az orgonista hangostorának csapkodása a teremben, de mozgásukból teljességgel hiányzott a legcsekélyebb harmónia, vagy valami értelmes vonás, érthető indítóok, és a szűk térben való kavargásuk úgy tűnt fel, mint egymással összezárt, kezdetleges véglények oktalan nyüzsgése, céltalan keringése. Egyre a maguk terv nélküli útját járták, néha találkoztak, majd elváltak egymástól, pillanatokra egyesültek, aztán szétszakadtak, kereszteződtek az útjaik, majd eltávolodtak egymástól. S közben mozgásuk egyre lassúbb és fáradtabb lett, és egyre értelmetlenebb. Az idő haladt és változott körülöttük. Szürkülni kezdett, majd beesteledett, és éjszaka lett, aztán lassan, nehezen megvirradt. Mintha egész évszakok múltak volna el közben. Napok váltották egymást, reggelek születtek, és ők már alig mozogtak. Aztán hirtelen történt valami velük, mintha az életerő utolsó szikrái villantak volna fel bennük. Mecseki mozdulatai váratlanul felgyorsultak, utolsó erőit megfeszítve az ajtó felé igyekezett, menekült volna, ki akart törni monoton haláltusájuk ördögi köréből, de a hatalmas Berta támolyogva utánament, elébe állt, hátát az ajtónak támasztotta, és nem engedte elmenni. Mecseki a háta mögé akart bújni, szabadulni szeretett volna, de az asszony megfogta a vállát, nagy erővel megrázta, majd meglökte. A nyugdíjas hátrazuhant, meg- vonaglott és görcsösen összekuporodott, aztán lassan, fokozatosan mozdulatlanná merevedett. Végzett vele a szívroham, gondolta magában a férfi, bizonyára ez történt vele, szívinfarktus vitte a sakált a másvilágra ... Berta értetlenül nézte, nehezen állt a lábán, hunyorgott és dülöngélt. Hagyta Mecsekit a földön feküdni, érthetetlen szavakat mondott hangosan, az asztalhoz támolygott, és ivott. Zöld literes üvegből itta a sakál főzetét, krákogott tőle, mert erős ital volt, aztán visszament a földön fekvőhöz, és halkan, korholóan motyogott neki. — Szöknél, te gazember... de hová, te buta? Tudod, hogy nem mehetsz el, nem hagyhatod magára Bertát. Te akartad, hogy így legyen, maradnod kell!
