Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VII)
Még egyszer ivott a nyugdíjas legújabb főzetéből, aztán beleütközött az asztalba, a székekbe, tapogatóznia kellett, mert akkor már nagyon rosszul látott. Nem tudta, hogy a metilalkohol hatott a szemére, csak érezte, hogy rosszul lát, elhomályosult és egyre sötétebb előtte a világ. De ezt se tudatosította. Gonoszul hatott a metilalkohol a szemére, néhány óra múlva teljesen megvakult, de akkor még homályosan látta Mecsekit. — No, Mihály... — motyogta engesztelően —, kelj már fel, ne truccolj, Mihály! No- hát, gyere, iszunk egyet, Mihály! Segítőkészen lehajolt hozzá, hogy felemelje a földről, és ráesett. Nehezen feltérdelt, szitkozódva belekapaszkodott a mozdulatlan testbe, meg akarta fordítani, hogy lássa az arcát, de már csak elmosódó foltokat látott maga körül. A határozott vonalak megszűntek számára, a szoba környezete, a tárgyak tompa félhomályba vesztek, és Mecseki arca messziről, halványan derengett feléje, mint valami összegyűrt zsebkendő. — Mi lelt, Mihály? — a földön ült, és csodálkozva nézte emberét. — Mi van veled, tán meghaltál? Meghalt Mihály — állapította meg magának —, a hűtlen kutya mégis itt hagyta Bertát. Azért ne félj, Mihály, semmitől se félj, szépen eltemetünk, tisztességgel, pedig nem érdemied meg, mert gazember voltál, csak kihasználtál... ej, Mihály, tönkretettél bizony, te bitang ... boh ťa potrestá, uvidíš! Fel akart tápászkodni, de néhányszor nehézkesen visszahanyatlott. Végül fél térdre emelkedett, majd a kilincset megfogva, felállt. Vigyázva és lassan lehajolt a férfihez, megfogta a vállát, fel akarta emelni, de nem bírta. Ismét ráesett, de már nem szidta. — Nehéz vagy, Mihály, mint a kő .. . ako kameň, ako kameň ... — Fél térdre ereszkedett, és vonszolni kezdte a halottat az ágy felé. Hosszú erőlködés után felemelte és az ágyra fektette. Tapogatózva gyertyát keresett, gyufa után matatott.... a macska az asztal alatt ült, és felborzolt szőrrel, üveges szemmel figyelte. A kutya az ajtót kaparászta és panaszosan vinnyogott. — Itt maradsz — szólt rá parancsolón és haragosan Berta —, velünk maradsz, te görcs! Gyászold a gazdádat, minden jót neked adott. Együtt gyászolunk, hallod?! Hé, te hol vagy? — kereste a macskát. — Hol bujkálsz? Gyászoljuk Mihályt, gyertek elő! Hol vagytok, hé ...?! Meregette a szemét, de nem látott semmit, sem az állatokat, sem a tárgyakat, sötétség vette körül, melynek már nem voltak világos foltjai. Mintha fekete űrben lenne, a nagy semmiben. Öntudata alig élt, már nem gondolkodott, mi történik vele, ösztönei éltették, agya elborult. Részeg volt és háborodott. Nem érzett fájdalmat, a fekete űrt érezte, a nagy semmit, melynek nem volt számára sem értelme, sem jelentése. A következő tette volt tudata utolsó megnyilatkozása. Tapogatva megkereste az éjjeliszekrényt, és rátette a gyertyát. Sikerült meggyújtania, mert a gyertya lángja óriási messzeségből apró világos pontként derengett feléje, és segítette a végső tájékozódásban. — Aludj, Mihály ... Utolsó értelmes tettét az öntudat éppen kihunyó, szinte azonnal elhamvadó szikrája tétette vele. A falon megkereste a berámázott családi fényképet, leakasztotta, és asztalhoz ült vele. önkívületben cselekedett. Megkereste a literes üveget, hosszan kortyolt belőle, tapogatta a fényképet, és rábökött az ujjával: — Ez vagyok... mosolygok... keresztmama mellett, csupa csipke, fodor ... szép vagyok, ilyen voltam én ... A Terebélyes Berta öntudata a következő pillanatban teljesen kihunyt. Nem volt még halott, de már nem élt. Imbolyogva ült az asztal mellett, felsőteste dülöngélt, himbálózott, majd szétvetett karokkal az asztalra borult. A fejét már nem emelte fel többé, de a háta még sokáig remegett. Elmúlt a délután, beesteledett, kigyulladtak az utcai lámpák, majd eljött az éjfél. Soha senki nem tudná megmondani, mikor szűnt meg Berta széles, hűspárnás vállának a remegése. A girhes macska másnap reggel jelent meg az ablakban ... Az orgonista újból játszani kezdett, nagy hangerővel, patetikusan. A szónok meghajolt a koporsó előtt, és oldalra állt. Várakozott, kívül a figyelmük határán. Egyedül maradtak a koporsóval és a zenével. A szertartás befejeződött, de a halott még köztük volt. Deszkáktól fedve, láthatatlanul, de tudták, hogy ott van, még létezik. Az orgonista bánatos népi dallamot játszott, érzésekkel teli vágyakról, szerelemről és örömről szólt, úgy hatott rájuk a dallam, mint a rég volt és elmúlt boldogság emléke, a boldogságé, mely már soha többé vissza nem tér. Értelmetlen fájdalmat éreztek, míg a koporsót nézték. A férfi fontosnak érezte, hogy pontosan lássa, amikor a koporsó megrázkódik és lassan a mélybe merül. Előbb mindig megrázkódott — abban a pillanatban, amikor be
