Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VII)
fénytelen mélységük merev és nyugodt. Volt a halott mozdulatlanságában valami képtelenül kihívó magabiztosság, a világgal szemben álló, erős akarat dacos megnyilvánulása: jól nézzetek meg, gátlástalan, szabad életet éltem, sosem ismertem más törvényt, csak a szabadságot és a halált, egyedül nekik engedelmeskedteml... A férfi figyelmét egy apróság keltette fel, s egyszerre nyugtalan lett. A halott dacos nyugalma mögött, vonásai mélyén fájdalmas grimaszt vált felfedezni. Hosszan nézte, és megpróbálta elválasztani a nyugalom elemeitől, igyekezett megérteni, de nem volt biztos benne, hogy valóban fájdalom kifejezése-e az a meghökkentő elem az arc mozdulatlanságba dermedt vonásai mélyén. Ismerhette Berta a lelki fájdalmat? Vagy az utolsó görcsös lélegzetvétel fájdalma rögzítődött arcvonásai mélyén? Tudta, mi a lelki megrázkódtatás, volt lelkiismerete? Hogyan él az emberben a lelkiismeret, milyen alakban van jelen bensőjében az önértékelő tudat, amely képessé teszi, hogy megítélje és elfogadja tettei értelmét? Volt Terebélyes Bertának lelke, vagy csak az ösztönei irányították? A sárga arcú halott nem válaszolt a kérdésekre. Mindannyian átmentek a várakozóhelyiségbe. Balabánné könnyei felszáradtak, kitörő fájdalma lecsillapodott. A bőrrel bevont padra ült, szipogott, kifújta az orrát, és a szemét törölgette. Belus néni arca pirosán fénylett, tekintete megkereste az asszonyt; jólel- kűen bólintott. Nem nézte meg Bertát, asszonykám, jobb, hogy nem nézte meg, nyugodtabban alszik, kedveském... A férfinak eszébe jutott a széthulló társaság utolsó meglevő tagja: hol van a Kalapos Sanyó? Megígérte, hogy eljön végtisztességet tenni, hol maradt? Csendben várakoztak, míg a halottat a föld alatti folyosón a szertartásterembe viszik. Az asszony ösztönösen a férfibe karolt, olyan határozatlanul, szinte akaratlanul, hogy az alig érezte a kezét. Mintha kismadár ülne a karján, cinke vagy sármány. Vigyázott, el ne ijessze. Könyökével magához szorította a kezét, úgy vezette az asszonyt a szertartásterembe. Az megborzongott, hideg van, suttogta. Balabánné szilárdan és zömökén ment előttük, a teremben az első padsor közepére ült, szemben a koporsóval. Az egyszerű, barna koporsó, mintegy piedesztálon, a nagyterem üvegfala előtt állt. Üresen kongott a tágas szertartásterem. Az első padsorban ültek, rajtuk kívül nem volt közönsége Berta temetésének. Az üvegfal előtt álló vasoszlopok egyikén lógott a nemzeti bizottság koszorúja, fenyőágakból fonva, művirágokkal díszítve. Balabánné és az asszony a koporsóra helyezték virágaikat. Mint kiderült, minden rajtuk kívül történik, az események maguktól következnek. A várakozás csendjébe robbanásként hasítottak bele az orgona első erős akkordjai. A szenvedélyes, gyors futamok mint kivédhetetlen ostorcsapások végigverték a termet, megborzongatták a várakozókat, és fergeteges záporként megpaskolták a koporsót. A klasszikus zene hangorkánja hátulról, a fejük fölül zúdult rájuk, és felfokozott sikolyaival megrettentette őket. Az asszony közelebb húzódott a férfihoz. Balabánné újból könnyezni kezdett, de a zene belefojtotta a harsogó zokogást. Aláfolyó könnyei meggyőzően bizonyították, hogy harcra kész, kemény lelke mélyén, az agresszív kérgek alatt megbocsátó érzékenység lakozik, és öblösen támadó hangját meleg emberi szív ritmusa élteti. Az orgonista mesterien végezte feladatát. Egyike azoknak a facér városi zenészeknek, akik az italt semmilyen helyzetben nem vetik meg, s bár komoly, művészi teljesítményre nem futja képességeikből éppen az italozás miatt, de ha alkalmas hangulatban, lélekben találkoznak a temetési helyzet drámaisá- gával, remekelni képesek. Zenéjükkel úgy szíven markolják hallgatóságukat, hogy a gyászolóknak elakad a lélegzetük, zokognak és jajveszékelnek, levegő után kapkodnak, és gyarló leikükön teljes súlyával érzik az élet hatalmának és a halál mindenhatóságának terheit. Még az sincs kizárva, hogy az orgonista ismerte Bertát. Talán kietlen őszi napokon ivótársa volt valamelyik régi kiskocsmában, becsülte, sőt, ne adj’ isten, szerelmes volt bele. Bertát különféle indítékokból, de egyforma elismeréssel kedvelték a férfiak. Lehet, hogy az orgonista lelkében most fájdalmas vihar dúl, és a zene nyelvén akarja tudatni a világgal mindazt a tragikus mélységet és eszeveszett szenvedélyt, az önpusztítás démonainak a munkáját, melyeket a Terebélyes Berta körében tapasztalt. Bűnös volt, naponta vétkezett, ne higgyétek, hogy ti különbek vagytok nála, amiért szabályosabb életet éltek és alkalmazkodtok az együttélés közhelyeihez. Bűnösök vagytok mindannyian, talán még inkább, mint ő volt az egyszerű, egyenes leikével. így ostorozta az orgonista szenvedélyes játékával az első padsorban gubbasztó, bűnös lelkeket.
