Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VII)
azonban kétségtelenül benn volt, mindenki láthatta, aki arra járt, hogy az állat félig megőrült valami ismeretlen eredetű félelemtől. Szeme iszonyú tűzben égett, szinte lángolt, szőre felborzolódott; keservesen nyávogott, valósággal sikoltozott, és minduntalan nekiugrott ab ablaknak, de az utolsó pillanatban visszarettent tőle, és így semmi reménye nem lehetett, hogy a maga erejéből megszabadul a félelemtől, amely egyre inkább az eszét veszi. — A macska fél az üvegtől! — kiáltotta Balabánné. Tekintete egy pillanatra találkozott a férfiével a visszapillantó tükörben. — Fél, hogy összevágja magát. A macska nagyon fél a fájdalomtól, nem bírja a szenvedést. Más, mint a kutya, gyengébb. A kutya tud tűrni, még a korzómisung is sokat tűrt, amíg kiszabadult az elátkozott házból. Már hallottam, gondolta a férfi. Hallottam már, hogy a macska fél az üvegtől, de kitől? Persze, a Kalapos Sanyótól hallottam, ő is látta a macskát az ablakban... Érdekes, hogy mindketten a félelemmel magyarázzák a viselkedését, bár Balabánné nem is látta, csak másoktól hallott róla... Figyelemre méltó megegyezés, bár az okát nem tudom, s valószínűleg ők sem tudják. A velük szemberohanó ködökben a motorház fedelére képzelte a girhes, kétségbeesett macskát; mint valami látomás, neki-nekiugrott a szélvédőnek, de mielőtt érintette volna, mindig visszarettent, s végül eltűnt, felszívta a kocsi előtt örvénylő szürkeség. A krematórium közelében jártak, a történet a végéhez közeledett. — A rendőrség törte fel a ház ajtaját. A szomszéd tanúként jelen volt, mindent látott, és a látványba belebetegedett. Rettenetesen megfájdult a feje, kiadósan hányt, és egészen legyengült; egy napig munkaképtelen volt. A rendőröket fojtogató szagok, éktelen szemét és rendetlenség fogadta a szobában. A testek kipárolgása, az állatszag és a füst szeszgőzzel keveredve, áporodott hideg közeggé sűrűsödtek, szinte anyagszerűvé merevedtek. A rendőrök is nehezen mozogtak benne, a szomszéd pedig azonnal hányni kezdett. A szagok támadását szörnyű látvány kísérte. Iszonyú romlás és pusztulás jelei fogadták a behatolókat, egy pillanatra az edzett rendőrök lába is a földbe gyökerezett. Mecseki ruhástul feküdt az ágyon, egyik lába furcsán kibicsakolva lelógott. Cipő nélkül hevert ott, holtan. Agya mellett, az éjjeliszekrényen, csonkig égett gyertya szétfolyt viaszfoltja csillogott tompán, Mecseki jobb keze beleért és leragadt. Ebből a tényből arra következtettek a rendőrök, hogy hamarább halt meg, mint az asszony, aki még feltette őt az ágyra, gyertyát gyújtott a lelki üdvösségéért, de az is lehet — itt Balabánné hangja suttogóra vált, őszinte megdöbbenést éreztek benne a többiek —, nincs kizárva, hogy Berta ölte meg Mecsekit. — Mégis megtisztelte a sakált — panaszkodott —, pedig akkor már neki sem lehetett könyű, mert ő is a halálra készülődött, szegénykém! Bertát az asztalra borulva találták, holtan. Nylon hálóinge fölött pongyolát viselt, mezítláb volt, és a haja lebomlott. A pecsétes terítővel fedett asztalon, Berta feje körül poharak, néhány üres üveg és ételmaradékoktól piszkos tányérok hevertek. A tányérok közelében száraz kenyér, egy nagy konyhakés és csomagolópapíron szalámibőrkék voltak. A halott kinyújtott karja mellett az asztalszélen régi családi fénykép feküdt, amelyen rajta van az összes Balabán testvér és a szüleik. Balabánné és Berta, mint kedves arcú, apró lánykák, szalaggal a hajukban, szép ruhában, kissé szégyenlősen, kedvesen mosolyognak a gép lencséjébe; a fényképet nézte utolsó perceiben, és a múltra gondolt, a gyerekkorára, mely maradéktalanul szép és boldog volt, a szüleire, akik mind- annyiukat egyformán szerették és óvták az élet veszélyes helyzeteitől, a régi örömökre gondolt az utolsó pillanatban, melyek akkor már olyan messze voltak tőle ... Balabánné hangja először szelídült meg, és kissé elcsuklott. — A korcs kutya Berta lábánál feküdt a szőnyegen. Alig hallhatóan nyöszörgött; halálosan legyengült, alig volt benne élet. A macska még akkor is őrülten rohangált fel-alá a szobában, néha felugrott az ablakpárkányra, és nekilendült az üvegnek, majd visszahőkölt, újra a földre ugrott, és tovább futkosott, s közben rettenetes hangon, állandóan nyávogott. Látszólag ügyet sem vetett az emberekre, mikor beléptek a szobába, mintha valóban őrült lenne, s már nem venné észre a környezet változásait. De amikor a rendőrök nyitva hagyták az ajtót, hogy a fullasztó szagokat kiszellőztessék a szobából, a torzonborz állat kiugrott és világgá futott. A ház környékén nem látták azóta, valószínűleg megtébolyodott, ami állatoknál a veszettséghez hasonló állapot. Valahol a város határában rohangál, és halálra rémülve nyivákol... — Szegények ... — Belus néni őszintén szólt hozzá a történethez, és sajnálata bizo
