Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Mészáros László: A Górebi kráterek (elbeszélés)
— Mert a történteket sokféleképpen lehet magyarázni, tanácsos uram — mondta Endor mosolyogva. Najáth intett a harcosoknak, hogy vezessék el Akabot. Maga pedig elgondolkodva indult Czippár hajléka felé. Endor magabiztos szavai zavarba ejtették. A helyzet látszólag egyértelmű volt. A nemes Endort egy olyan parány bizalmas társaságában találta, akit Rimmon halálra keres. Akabot tulajdonképpen az mentette meg az azonnali haláltól, hogy a rimmoniak élve akarták kézre keríteni Náthán híveit. Végül is ki ez az Akab, aki mindjárt Náthán után szerepel a listán? Valami furfangra készülhet ez a ravasz Endor... Endor csele egyszerű volt. Elmondta a két tanácsosnak, hogy Akab, volt akadémiai társa, Náthán kémeként kereste fel a tábort. — Akab természetesen nem tudhatta, milyen kockázatot vállal a látogatással. Csupán abban érezheti magát bűnösnek, hogy belopakodott a táborba — magyarázta nyugodtan Endor. — Mit akart tulajdonképpen? — Híreket a tábor munkájáról, terveiről. .. — Merre bujkálnak, hogy Theróf emberei nem akadtak rájuk? — kérdezte mintegy önmagától Najáth. — Éppen erre alapoztam a tervemet, tanácsos uram... Nekünk mindenekelőtt a legnagyobb kutya, Náthán kellene! Ezért fogadtam barátságosan Akabot... Csak hát, a tanácsos úr megzavart bennünket! Najáth elfehéredett. Megértette, hogy elrontott valamit. Kérdőn pillantott Czippárra. Hanem Endor már jött is az új javaslattal: — Még nincs minden veszve! Meg kellene játszanunk, hogy kiszabadítom Akabot, és együtt szöknék vele. .. Náthán táborhelye és kegye felé! Ott aztán majd találok egy szolgát, akit a megfelelő időben elküldhetek a hírekkel... — Veszélyes a dolog — morogta Czippár. — De Rimmon hálája nem maradna el! — Ez igaz, ez igaz! — kapott a szón Najáth. Ezzel tulajdonképpen jóvá is hagyta a tervet. — Azonnal cselekednünk kell — jelentette ki Endor. Czippár felemelt kézzel, Najáth pedig bólintással jelezte, hogy szabad kezet adnak neki. Endor szólt az őrnek, hogy ébressze fel a harcosok parancsnokát. A megkötözött Akabot a földre dobták az őrtűz közelében. A rab megadón várta sorsa beteljesülését. A hideg a csontjáig hatolt, de egyetlen mozdulattal sem közeledett a tűzhöz. Náthán nem szívesen engedte el maga mellől. Talán attól félt, hogy egyedül kell majd nekivágnia az ismeretlennek. Tudta, hogy a rátermett harcosok mellett az éles elmére is szükség van. Akab azonban hajthatatlan maradt. Értsd meg, meg kell ismernem az igazat, még ha az életembe kerül is! Akab nyugodt volt, tudta, hogy a górebi kráterek eredetét úgysem lehet majd teljesen homályba borítani. Előbb-utóbb kiderül és elterjed az igazság, s akkor nemcsak Rimmon- nak, az Égi Királynak is befellegzett. Bárhogy is igyekezett ébren maradni és gondolkodni, elnyomta őt az álom. Arra riadt fel, hogy valaki erélyesen megrázza. Felült. Már nem érezte a kötelek szorítását. Endor suttogását hallotta: — Ébredj gyorsan! Megszökünk! Akab talpra ugrott. Már szürkült a láthatár. Az őr szétvetett karokkal, mozdulatlanul feküdt a pislákoló tűz mellett. A lovak idegesen mozgolódtak. — Őrültség, Endor! A harcosok felserkennek a lódobogásra, utolérnek bennünket... Neked élned kell, Endor! — Neked is, Akab! Gyere csak, gyorsan, majd útközben elmagyarázom .. . Két felszerszámozott ló várt rájuk a tábor szélén. Először csak lépésben haladtak, aztán vágtára fogták a lovakat. Senki sem követte őket. Amikor a tábor eltűnt a szemük elől, Endor röviden elmondta, miért nem üldözik őket: — Szabad vagy, Akab! Útjaink most megint elválnak .. . — Lehet, most találkoztunk csak igazán, Endor! Mi a terved?
