Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Koncsol László: Kedves Lajosl
Kedves Lajos! Nem tudlak ötvenedik születésnapodra a megszokott módon, személytelenül, az elmélet hűs magasából köszönteni, mint ahogy igazában még köteteidről sem írtam, holott tudom, vártad kritikáimat, s érzem, hogy titkon neheztelsz is rám az elmaradt visszhangokért, de olyan közel állsz hozzám, olyan édes, az évek múlásával és szaporodó bajainkkal egyre fájóbb közelben, harmincnégy esztendeje tartó barátságunk (testvériségünk?) folyamán, hogy ez a közelség (egység?) minden alakoskodást eleve kirekeszt. Mert mi egyéb volna, ha kiállnánk most az irodalmi agorára, s eljátszanánk, hogy annyi, csak annyi vagyunk egymásnak, mint mondjuk Beckett, Popa vagy Voznyeszenszkij, hogy a szellemen és a történelmi egyidejűségen, no meg a közös régión túl semmi egyéb sem fűz bennünket egymáshoz? Póz is volna, ha mi ketten most ilyeneket kezdenénk játszani, márpedig aligha utáltunk bármit is elszán- tabban a világ ilyen vagy olyan előjelű pózainál. Ha rólad beszélek, mintha mákszem híján magamat mondanám, s műteni valakit, aki szorosan hozzád tartozik, aki félig- meddig te magad vagy ...? Boncolni, tran- csírozgatni, elevenen, aki a vérséginél is erősebb kötéssel és szövéssel, a kamasz- és férfiérzelmek, a tudat, a közös sors, a rokon eszmék és célok, a közös iskola, osztály és kollégiumi szállás, a közös séták és csavargások, szellemi élmények, fogadalmak és szövetségek, tanúságok, gyanúk és komaság bogaival és tengerészcsomóival van hozzád kötözve, mi több, sorsodba szőve? Nem, az bizony nem megy, ha ép a lelked s az elméd. Nem boncollak hát, az ünneplésnek nem azt a módját választom; beszélgetni szeretnék veled, levélben, ahogy szoktuk volt annak idején, Zsély1 és Deregnyő2 vagy életünk más helyszínei között, kit hova terelt éppen a sors vagy a kötelesség. Böngészve pár leveledet, amely hurcolko- dásaink, dühödt rendcsinálásaink és nagytakarításaink forgószeleit valami különleges szerencsével átvészelte, először is jóvátehetetlen vétkemet fájlalom: bizony alig méltattam legalább szándékaim szerinti megfelelő válaszokra vallomásos vagy segélykérő leveleidet. Görcsös lelkű, tétova, a világban helyét nem találó, útját váltig kereső, kételyekkel csordultig telt fiatalember voltam magam is, sehova sem tartozó és (egyik levelem mögöttesét kutatván és elemezgetvén jól vetted észre) magányos csodabogár, aki szégyenből és szeméremből még csak meg sem vallotta kételyeit és szorongásait, s az ilyentől hiába vár eligazítást, aki rászorul: vak vezessen-e világtalant? Ebből kerekedik újabb fájdalmam: később sem volt kapcsolatunk olyan erős és rendszeres, amilyennek érzelmeinkből következőleg lennie kellett volna. Ám ez már a felnőtt férfikor ideje volt, téged egyik, engem másik irányba pörgetett az örvény, s aki az elemekkel viaskodik, az bizony legfeljebb tudomásul veszi a másik küszködőt, s minden jót kíván neki is, mint magának, de alig segíthet. Ismerem utadat, ismered sorsomat: így igaz... De mégis, fájnak az elmulasztott találkozások, a kü- löntöltött név- és születésnapok, a magányosan vagy sehogyan sem megült évfordulók, az elmaradt baráti dünnyögések s a komaság rendre elszalasztott ünnepi alkalmai. Voltak, persze, életednek olyan ösvényei, amelyeken nem tarthattam veled, s ez külön fáj — mindnyájunkért. Pár héttel azután, hogy az első szemeszter vége felé hátat fordítottál az egyetemnek, 1955. február 8-án írtál nekem egy antik mértékre szedett költői episztolát. Ügy tudom, azóta sem láttad, talán el is felejtetted ezt a jó harminc esztendős, örökifjú szövegedet, s hadd lepjelek meg azzal, hogy mondandómat ennek az episztolának az eszmemenetére fűzöm, múltat jelennel, álmaidat (álmainkat) a valósággal szembesítve, mérlegre téve a világot, magunkat, s kérlek, ne haragudj, ha nem
